Terra Incognita ART rovata: ÁRNYÉK ÉS RAGYOGÁS (Shadow & Shining)
Terra Incognita ART rovata: ÁRNYÉK ÉS RAGYOGÁS (Shadow & Shining)
KEZŐLAP
 
IRODALOM
 
ZENE
 
KÉP, FOTÓ
 
FILM, VIDEÓ
 
IMPRESSZUM
Rovatszerkesztő:
Audie

Elérhetőségünk:

terrainc88@gmail.com

 

 
Történelem
Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 16. Török világ-német világ 1. rész

A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 16. Török világ-német világ 1. rész

Benedek Elek  2011.03.24. 13:14

Az 1547-iki törvény 26. czikkelye csakugyan vissza is állítja a jobbágyok költözködési jogát. E czikkely bevezetése elismeri, hogy a »hajdan virágzó Magyarországnak« semmi sem ártott annyit, mint a jobbágyok elnyomása, »kiknek jajgatása szakadatlanúl száll Isten színe elé«. Elhatározták tehát egyértelemmel, hogy: »a nyomorult jobbágyoktól korábbi években bármi módon elvett szabadság visszaadassék és ezután szabad legyen, ha valamely urnak vagy nemesnek (talán gorombább s kegyetlenebb) uralma és hatalma alatt élni nem akarnak, máshová költözni.« Kimondván a szabadköltözködést, a következőkben állapítják meg feltételeit: A költözködni szándékozó jobbágy ebbeli szándékát jelentse be a szolgabirójának, ez pedig a földesurral vagy a helység birójával közölje a jobbágy szándékát.


forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/

A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE

ÍRTA
BENEDEK ELEK
 
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
 

 

Török világ - német világ.
 
Az ország kettészakadása. - György barát és a nép. - A szabadköltözködés. -
A háromfelé szakadott ország. - A török és a német világ.
 
A mohácsi veszedelem nagyságát, annak mélyre ható következéseit nem látták az első pillanatokban. Magának a török szultánnak is sejtelme sem volt arról, hogy Mohácsnál valóképpen a magyar haderőt semmisítette meg s jóformán komoly ellentállás nélkül hódíthatná meg az országot. Nem használta ki a győzelmet, amint kihasználhatja vala oly országban, mely királya nélkül maradt, pártoskodó főurakkal, erkölcseiben és javaiban megfogyatkozott, elszegényedett köznemességgel s a legsiralmasabb állapotban tengődő parasztsággal. Nem vette észre, hogy egy elzüllésnek indúlt országgal van dolga s megelégedett azzal, hogy a mohácsi csata után pusztított egy hónapig, főként túl a Dunán s a Duna és Tisza közén. Mikor a török kitakarodott az országból, csak akkor kezdették mérlegelni a szörnyű katasztrófát, mely a nemzetet érte. Mindössze tizenkét év választja el a mohácsi vészt a Dózsa-lázadástól s tudjuk, hogy már ez a lázadás rettentő módon megviselte az országot, különösen az ország magyar vármegyéit. Még a Dózsa-lázadás előtt 1511-ben pestis dühöngött az országban, s ha hinnünk lehet az egykorúaknak, ez a félelmetes betegség az ország lakosságának csaknem a felét pusztította el. A Dózsa-lázadás is erősen gyérítette a népességet: csak a parasztok részéről, némelyek szerint, hetvenezer ember vére áztatta a földet. A mohácsi csata után a török sereg tizenkét vármegyét s számos várost pusztított el. Egész vidékek lettek néptelenné, mert a török százezernél több magyar embert hurczolt el szomorú rabságba, szolgaságba. Csordaként hajtotta maga előtt az összefogdosott népet, s a mi vihető vagyonkája volt, vitték azt is, nem is számitva a nép ökrét, lovát, mindenféle lábasjószágát. Vagy százezer embert hurczoltak el gyalogszerrel, ötezeret hajón s külön vitték a zsidókat harmincz hajón. És hajón, mégpedig háromszáz hajón viték a drágaságokat, aranyat, ezüstöt, mit a csatatéren s pusztító útjokban raboltak.
 
Nagy, országos veszedelmek egyesíteni szokták a szertehúzó elemeket, ám a mohácsi vész után ennek az ellenkezője történt s a Cselepatakba fúlt Lajos király helyébe két királyt választottak a pártoskodó magyarok: az osztrák Ferdinánd, Lajos király özvegyének testvére az egyik, Zápolyai János, az erdélyi vajda, a Dózsa-lázadás leverője a másik. Kezdetben a nemesség, különösen a köznemesség, Zápolyaihoz, a véréből való vérhez szegődik, de aztán hol Ferdinánd, hol Zápolyai kerekedik felül: a zavarosban halászó urak hol Ferdinándhoz, hol János királyhoz pártolnak, a szerint, amint ettől vagy attól remélnek többet. Ez a versenygés teszi szükségessé a török segítséget, s két évvel a mohácsi vész után ismét megjelenik a török János király segítésére, de valóképpen az ország veszedelmére. Átok a török segítség, mert valahányszor megfordulnak az országban, pusztítnak, rabolnak s sok ezer magyart hurczolnak rabságba. S ez a képnek csak egyik fele. Mert a törökkel egy időben elözönlik az országot Ferdinánd német zsoldosai is s ezek is közönséges rablók módjára fosztogatják a népet. Fosztogatják, jóllehet a lakosság védelme lett volna rendeltetésök. S ez még nem elég: a jó magyar urak is segítettek a töröknek meg a németnek a nép elpusztításában. Nem csupán király harczol király ellen, de az urak is egymás ellen s ezeknek az uraknak versengését, csetepatéját a föld népe sínylette meg. »A hadviselés egész akkori módja - irja Acsády Ignácz A magyar nemzet történetének ötödik, e korszakkal foglalkozó kötetében - leginkább a dúlás-fosztáson alapult. Minthogy a jobbágy a földesúri vagyon főrészét tette, aki az ellenpárti urak erejét fogyasztani akarta, az jobbágyait, a paraszt községeket pusztította el. Tette ezt mindenki, a ki csak tehette, s minthogy 1526 óta a háború deczentralizálódott, s az egyik úr a másikkal, gyakran szomszédjával, külön háborút viselt, a pusztítás általános lett. Azokat a vidékeket sem kimélte, hová török-tatár soha, sőt német zsoldos is csak elvétve jutott. Akadtak egyesek, kik tulajdonképen egyik párthoz sem csatlakoztak, hanem saját szakállukra folytatták a rablást s egyaránt fosztogatták ellenség és jóbarát jószágait.«
 
A főurak közül különösen Móré László tünt ki a rablásban: egyedűl Székesfehérvár vidékén 124 ezer forintot rabolt egy pár év alatt. »De megvolt - mondja Acsády - minden vidéknek a maga Móréja, minden vármegyének a maga zsarnoka, aki erőszakoskodott a köznemességen, dúlta-fosztotta a köznépet, s nemcsak világiak, de előkelő egyháziak is visszaéltek hatalmukkal s ragadozták az egyházi és világi javakat. És valahányszor ez időben magyarok összegyülnek, hogy az ország bajairól elmélkedjenek, sohasem mulasztották el hangsúlyozni, hogy a kettéoszláson és a törökön kivül az ország romlásának okai: először a zsarnok urak, kik országszerte mindenütt mód nélkül fosztogatják a népet és másodszor azok, kiket Ferdinánd ide küld a haza védelmére, kik azonban nem védik, hanem kifosztják, kirabolják.« Pedig ebben az időben törvényes úton is szerezhetett elegendő birtokot a nemesség, hisz a mohácsi ütközet által számos uradalom maradt gazdátlanul: Ferdinánd is, János is szabad kézzel adományozhattak híveiknek s adományoztak is. Ám ez, úgy látszik, nem csillapította le a földéhséget s a hatalmasabbak, felhasználván a zavaros idők kedvező alkalmát, törvénytelen úton is szaporították birtokaikat. A mohácsi csatában elesett főnemesek helyét ujak foglalják el s ezek még falánkabbak elődeiknél. Ahol szerét ejthetik, maguknak kaparintják az állami jövedelmeket is. A királyi adószedőket kikergetik a falukból, itt is, ott is vámot szednek jogtalanul, s ráadásúl még hamis pénzt is veretnek. És annyira elárasztották hamis pénzzel az országot, hogy néhol már a jó pénzt sem merték elfogadni s Erdélyben már-már vissza kezdettek térni a cserekereskedéshez. A köznemesség, különösen az egytelkes nemesség annyira leszegényedett, hogy hajszállal sem különbözött a parasztságtól életmódjában, viseletében. Ez azonban legalább javíthatott a sorsán, ha falujában nem boldogult, mehetett tovább szerencsét próbálni; ám a parasztság röghöz van kötve, azt csak úgy hagyhatja el, ha kergeti vagy viszi a török. S magyar urak, törökök és németek fosztogatván a szegény jobbágyot, nem csoda, ha »egyebe sem maradt a szegény jobbágynak, mint összevert, mezítelen teste.« Bizonyára voltak a nemesség soraiban nagy számmal, kiknek szivét meghatotta a jobbágyság lealázó, szolgai helyzete, védtelen állapota, s akik gazdasági szempontból is végtelenül károsnak látták a jobbágy röghöz-kötöttségét. Az 1531-ben Budán tartott országgyűlés vissza is állítja a szabad költözködést, de a jóindulatú törvény, mely János király leghívebb tanácsadójának, a jó György barátnak köszönhető, papiron maradt, mert az 1536-iki váradi országgyűlés különben nem mondaná ki újra. És ez a törvény is épp oly kevéssé válik valóvá, mint az 1531-iki. De bár e törvények nem valósúltak meg mindjárt, lehetetlen, hogy a mai kor embere kegyelettel ne emlékezzék meg György barátról, ki óriásként emelkedik ki ama gyászos kor alakjai közül; aki, bár idegen eredetű volt, büszkén vallotta magyarnak magát s alacsony sorsból magas polczra emelkedvén, nem feledkezett meg a szegény, elnyomott népről: magáévá tette a nép ügyét s szivvel-lélekkel munkált sorsának könyebbítésén. Könyvemben már több, alacsony sorsból magas polczra emelkedett magyar emberrel találkozott az olvasó s fájdalommal láthatta, hogy ezek közt nem akadt egyetlen egy sem, ki a nép szivére tette volna kezét; egy sem akadt, aki meghallotta volna a nép siralmát - mind a maga javát szolgálta, a néptől lelketlenül elfordult. S im, György barát (igazi nevén Utjesenovics, anyai nevén Martinuzzi György), nemcsak meglátja a nép türhetetlen s az országra is káros állapotát, de ügyének szószólójává lesz s megnyeri János király szivét is, aki végre is nem felejthette, hogy az ő családja, ha nem is jobbágy sorból, de szegény köznemes családból emelkedett ki. Meg kell becsülnünk a nemes szándékot, a becsületes törekvést, ha nem is követte kézzelfogható siker. Az urak nagy többsége a maga pillanatnyi hasznát nézte, tovább nem néztek, nem láttak. Összeharácsolták a sok földet s nem akarták észrevenni, hogy a föld kedvetlenül dolgozó, vagyonkájától, marhájától megfosztott jobbágyokkal nem sokat ér; hogy a nép elszegényedését okvetlenül általános elszegényedés, az egész országra kiterjedő gazdasági válság követheti. Egyedül György barát az, ki állandóan buzgólkodik a nép érdekében, tudván, hogy ez az ország érdeke is. Nemes szive sugallatát követve, János királynak 1540-ben történt halála után, Ferdinánd előtt épp oly szivós kitartással és lelkességgel támogatja a nép ügyét, mint azelőtt, János király idejében.
 
A történelemből tudjuk, hogy Ferdinánd és János 1538-ban Nagy-Váradon békét kötöttek, melynek értelmében János halála után az egész országnak Ferdinándra kellett volna szállani. Ám János király időközben feleségül vette a lengyel király leányát, Izabellát, házasságát Isten fiúgyermekkel áldotta meg s a király halálos ágyán hiveinek lelkére kötötte, hogy a koronát tartsák meg fia számára. Az ebből támadt zavarokat a török régi tervének megvalósítására használta ki: azzal az ürügygyel, hogy a gyermek János Zsigmond jogait védi, 1541-ben megszállotta Budát, ravasz fortélylyal elfoglalta s ezzel az ország sorsa eldőlt: másfélszáz esztendeig tündökölt a félhold Buda vára fölött; másfélszáz esztendeig a török volt az ur Budán s az ország jó nagy részében. Az özvegy királynét s fiát Erdélybe küldötte a szultán, s most már három részre darabolódik az ország, három központja van: Buda, Pozsony, Gyulafehérvár. György barát mint Erdély vajdája szerepel ezentul, s mig becsületes szivvel gondozza, védi a gyámkodására bizott János Zsigmond érdekeit, nagy nemzeti czélt szolgál: Erdély egyesítését Magyarországnak legalább ama részével, melyet a török még nem hódított meg, s ezzel a nemzeti királyság megalakítását; ám mikor látta, hogy e terve nem sikerül, inkább Ferdinándhoz huzódik, s a törökkel szemben kétszinű politikát folytat. Ezzel a kétszinű politikával azonban gyanussá lesz Ferdinánd előtt is s Magyarországnak ez időben legnagyobb államférfiát s a népnek legigazabb barátját, a király tudtával és beleegyezésével, orgyilkos módra ölik meg alvinczi kastélyában.
 
Midőn György barát a nemzeti királyság eszméjéért lelkesült, tisztában volt azzal, hogy a nemzeti királyság legbiztosabb fundamentuma a nemzeti egység lehet csupán s ez a nemzeti egység nem is képzelhető a föld népe jogi viszonyainak gyökeres változtatása nélkül. Abban a pillanatban, a melyben a török elfoglalta Budát, ujabb veszedelem fenyegette az országot. A török hódítás nemcsak azt jelentette, hogy a meghódolt vidékek ezentúl a töröknek fizetik az adót, hanem azt is, hogy a paraszt, ki eddig a magyar földesurnak szántott, vetett, ezentúl a török számára hullatja véres verejtékét. A sorsukkal elégedetlen jobbágyokat a töröknek nem volt nehéz felbujtogatni földesuraik ellen, azzal a kecsegtetéssel, hogy megszabadulnak a jobbágyi sulyos terhektől s különösen a ráczok közt megtörtént az is, hogy a parasztság török kézre játszotta a várakat. A jó György barát az, ki első figyelmezteti a bujtogatásra Ferdinánd királyt s szívhez szóló levélben hivja fel a nép sorsára a király figyelmét.
»Mi most - irja többek közt György barát - olyan szolgaságban tartjuk a parasztot, hogy kivéve azt az egyet, hogy feleségétől és gyermekétől meg nem fosztjuk, minden kegyetlenséget elkövetünk rajta. Kivánatos tehát, hogy a felség nyerje meg a köznép szívét, adja meg neki a szabadságot s abban állandóan tartsa meg. Az Isten is könnyebben engesztelődik, ha a parasztság visszanyeri szabadságát.«
 
György barát levele nem maradt hatás nélkűl. Valamint János király annak idején, Ferdinánd is szívére vette a jobbágyság nyomorult sorsát s az egymásután következő országgyűlések sűrűn foglalkoznak a jobbágy helyzetével. De látszik a hozott törvényekből, hogy a rendek nagy nehezen szánják el magukat a jobbágyság helyzetének javítására s midőn végre visszaadják a szabadköltözködést az 1547-iki országgyűlésen, ebben sincs köszönet: oly nehéz feltételekhez kötik. Már az 1546-iki országgyűlésen napirendre került volt a jobbágyok szabad-költözködése, de »bár e szabadság jogosnak és igazságosnak látszik«, elhalasztották a következő országgyülésre. Elhalasztják azzal az indokolással, hogy a hatalmasabb urak (»kik nagyon elnyomják a nemeseket és jobbágyokat«) máris sok jobbágyot elhurczoltak a köznemesek birtokairól, a szabad költözködés végkép megfosztaná ezeket jobbágyaiktól. Előbb tehát vissza kell szerezni a már elhurczolt vagy megszökött jobbágyokat s azután hozni törvényt a szabadköltözködésről.
 
Az 1547-iki törvény 26. czikkelye csakugyan vissza is állítja a jobbágyok költözködési jogát. E czikkely bevezetése elismeri, hogy a »hajdan virágzó Magyarországnak« semmi sem ártott annyit, mint a jobbágyok elnyomása, »kiknek jajgatása szakadatlanúl száll Isten színe elé«. Elhatározták tehát egyértelemmel, hogy: »a nyomorult jobbágyoktól korábbi években bármi módon elvett szabadság visszaadassék és ezután szabad legyen, ha valamely urnak vagy nemesnek (talán gorombább s kegyetlenebb) uralma és hatalma alatt élni nem akarnak, máshová költözni.«
Kimondván a szabadköltözködést, a következőkben állapítják meg feltételeit:
A költözködni szándékozó jobbágy ebbeli szándékát jelentse be a szolgabirójának, ez pedig a földesurral vagy a helység birójával közölje a jobbágy szándékát. Ha a földesur tizenöt nap alatt nem birhatja maradásra a jobbágyot, a szolgabiró egy megyéjebeli nemessel a jobbágy községébe megy s ott a jobbágy a falusi biró, a többi jobbágyok, a szolgabiró és a kiküldött nemes jelenlétében megesküszik, hogy nem személyes gyülölség vagy más ok miatt megy el, hanem a miatt, hogy ura törvénytelen fizetéssel és szolgálatokkal terhelte. Az eskü letevése után a jobbágy fizesse ki összes tartozásait, nemcsak az urának, hanem a község lakosainak is, ha valamivel tartoznék. A házát csak teljes jó állapotban hagyhatja el. Ha falubelijével pöre van, a mig a pör törvényes véget nem ér, nem szabad elköltöznie. Igy, ha mindezeknek a feltételeknek megfelel - mehet!
 
A szabad költözködésnek ilyen módon, ily bonyodalmasan nehéz feltételekkel való visszaállítása nem vehető komolyan, aminthogy azok, kik e törvényt alkották, bizonyára tisztában voltak avval, hogy e szabadságnak vajmi kevés hasznát veszi a jobbágyság. Sőt ezt a kevés szabadságot is hamar megsajnálják s már a következő, 1548-iki országgyűlésen »ideiglenesen« felfüggesztik az 1547-iki törvényczikket. Felfüggesztik azzal az indokolással, hogy a jobbágyokat a lefolyt esztendőben nagyon engedetleneknek tapasztalták uraik iránt. Hogy azonban az ismét földhöz kötött jobbágyságot a földesurak ne zsarolhassák, megállapítják a jobbágy tartozásait. A pénz és természetbeli tartozások a régiek maradnak. Minden jobbágy hetenként egy napot köteles szolgálni a földesurnak. Mégpedig: az őszi és tavaszi szántásnál saját ekéjével reggeltől naplementéig szánt. Szőllőmíveléskor, kaszálás- és aratáskor szintén egy-egy napot dolgozik hetenként; ha többet: ezt javára számítják a többi hetekben. A fő, hogy 52 napot kell dolgoznia egy esztendőben a földesur számára. »Rendkivüli dijakat« nem szabad szedni a jobbágytól, ám »régi szokás szerint« ünnepélyes alkalommal (keresztelő, esküvő, tor stb.) valami »türhető« segélyt tartozzanak szolgáltatni. Majd később adatokkal mutatom meg, mi volt ez a »türhető« segély, most csak menjünk tovább.
Ámbár »ideiglenesen« felfüggesztették a szabadköltözködést, ha mégis »türhetetlen« volna a jobbágy helyzete, ez a törvény is jogot ad a költözésre. Ehhez azonban szükséges a következő eljárás: Minden nagyobb megyében tizenkét, a kisebbekben hat nemes esküdtet választanak, ezek és az alispán meg a szolgabiró előtt adná elé a panaszát a jobbágy vagy az a nemes, a kinek a birtokára szándékozik költözni. Ez a megyei törvényszék szolgáltat igazságot s ha a jobbágy javára dönt, a földesur köteles őt szabadon bocsátani. Végezetül kimondja a törvény, hogy a legközelebbi országgyülésen döntik el: vajjon ez az intézkedés, vagy az 1547-iki-e a helyesebb s a szerint határoznak majd.
 
Lássuk, mit határoztak. Az 1550-iki országgyülésen hozott 34. törvényczikk ezt mondja: »Ami a jobbágyok szabad költözését illeti, melynek önként való megengedésére a királyi felség híveit sok és nagy okokból kegyelmesen inteni méltóztatott, jóllehet a főpap urak és az országnagy urak közül némelyek helyben hagyták a jobbágyok szabad költözésének mindenütt való helybenhagyását, de mivel több szavazat esett az ellenkező véleményre, hogy tudniillik némely feltételek hozzáadásával a költözködés szabaddá ne tétessék, végre egyező szavazatokkal ez határoztatott:
1. A köteles fizetéseket teljesítsék az előző országgyülésen hozott törvények szerint.
2. Az ezen felül sanyargatott jobbágy máshová költözhessek.«
 
E »szabad költözködés« feltételeinek megállapítása előtt, a jobbágyok borával foglalkozik a törvény. Kitetszik e törvényczikkből, hogy az urak önkényesen megállapított árban szedték el a jobbágyoktól az árúba bocsátott bort, s e visszaélést akként akarja megszüntetni, hogy a földesurnak csak abban az árban van joga átvenni a jobbágy borát, a mit mások már igértek érte. A hol bor nem terem, a jobbágynak joga van az idegenből hozott bort mérni Szent-Mihály napjától karácsonyig, azontúl a földesuré a bormérés joga, illendő árban. Az urak azonban - ezt is a törvényczikk bizonyítja, - azt is megcselekedték, hogy vedrekkel és korsókkal osztogatták a bort az egyes jobbágyházakban s a szegény jobbágynak át kellett venni a bort, mégha bornemisza ember volt is. A hol bor termett, ott a jobbágynak megengedi a törvény, hogy Szent-Mihály napjától Szent-György napjáig mérje a bort s ez idő alatt csak úgy mérhet a földesur, ha a jobbágyok bora nem volna elegendő. Az alatt az idő alatt, mig a jobbágy a földesur borát méri, föl van mentve a jobbágyi szolgálat alól s a bormérés fejében a földesur minden veder után (mely harminczkét pint szokott lenni) négy magyar dénárt fizet neki.
 
»A szabad költözködés« feltételeit a következőkben állapítják meg: A jobbágy vagy jövendőbeli ura eléadja a megyei törvényszéken panaszát s a törvényszék kiküld három nemest egy szolgabiróval a helyszínére. Itt tanuskodásra előállítják a birót, a jobbágy szomszédjait s általában azokat, a kik vele határos földeket művelnek. Ha észre vennék, hogy a vádolt földesur eltiltotta ezeket a tanuskodástól, a jobbágy minden itélet nélkül szabadon mehet, pénzbüntetésben marasztalván el mindazokat, kik tanuskodni nem akartak. A tanukat egyenként és eskü alatt hallgatják ki s ha a feleknek egyenlő számu tanuja van, a biróság belátása szerint hoz itéletet. Az itéletekkel meg nem elégedő fél az alispánhoz felebbezhet, a kinek itélete ellen felebbezésnek nincs helye. Tartozásait kiegyenlítvén, a jobbágy, ha javára dőlt el a per, szabadon mehet, ha pedig alaptalanul vádolt, husz forintot tartozik fizetni az urának.
Veheti-e valaki az ilyen körülményes eljáráshoz kötött költözködést szabad költözködésnek? Nem a »szabad költözködés« igazi mivoltának kigunyolása-e ez is, mint a többi törvény, melyet ezerféleképen játszhattak ki az akadékoskodó urak, kik többek közt azt is megcselekedték, hogy a költözni szándékozó jobbágyra valami büntett elkövetését fogták, hamis tanukkal rá is bizonyították, tömlöczbe vetették - s ha másként nem lehetett: igy kötötték földhöz?
 
Igazi kupaktanács módjára egyik országgyűlésről a másikra halasztják a jobbágyok helyzetének gyökeres javítását s pl. az 1553-iki országgyűlés kimondja, hogy a legközelebbi gyűlésig változatlanúl fentartják az előző országgyűléseken »szabadköltözködésről« hozott határozatokat. Azzal áltatják magukat és a jobbágyokat, hogy ujabb meg ujabb terminusokat adnak, s ha »addig sem szünnék meg a jobbágyok elnyomása«, akkor végre közös szándékkal - határoznak. Szóval: azt határoztuk, hogy holnap határozunk. De ne legyünk igazságtalanok: az 1553-iki országgyülés mégis könnyíteni kiván a jobbágyok terhein s az ötvenkét napos robotot negyven napra szállítja le, hogy »elnyomatások bármikép könyebbedjék.« Negyven napra szállítják le a robotot, de kiveszik azt az esetet, ha a végvárak megerősítésénél fuvar és munkáskéz szükséges: ekkor a jobbágyok kötelesek »urokon segíteni«, minthogy »ezzel a munkával nemcsak urok, de magok hasznára is dolgoznak«. A szabadköltözködést illetőleg is mutatkozik a törvényben némi könnyebbítés, amennyiben a költözködni akaró jobbágy ügyének a megvizsgálására nem kell mozgósítani jóformán az egész vármegyét s a tanuskodók egész csapatját. Elég a törvény szerint egy szolgabiró, egy esküdt és két helybeli polgár.
 
Csak menjünk tovább, kisérjük figyelemmel az országgyűlések végzéseit: ezekből legtisztábban kitűnik a terhek nagy sokasága, mely alatt a jobbágy görnyedezett. Hogy a végvárak erősítésénél a jobbágyságot használták: ez természetes, hisz nem volt más munkaerő, de hogy a közmunkára hajtott jobbágyot még verték is, mint a barmokat, ez is természetes - volt akkor. Kezdetben semmi napszámot nem fizettek a munkásoknak, később azonban belátták, hogy a mindenfelől zaklatott és koppasztott jobbágytól mégis csak embertelenség azt követelni, hogy talán épp a legnagyobb munka idején, mikor - a földesuri robot leszolgálása után - a maga dolgát is végezhetné, ingyen menjen vármunkára, szekerével, ökrével, egész hétre. Megállapítják tehát a fuvar bérét, hat ökrös szekérnek napi husz denárban, lovas szekérnek negyvenben. Minden tiz jobbágy-kaputól egy hat ökrös szekeret kell kiállítani s egy-egy jobbágy hat napi munkánál többre nem kötelezhető. A hat nap leteltével nem szabad visszatartani a jobbágyot s az alatt az idő alatt, míg munkában állanak - mondja a törvény - »semmi erőszakot vagy verést ne szenvedjenek, mint eddig történt«!
Mint eddig történt! Verték bizony a szegény parasztot azután is. Különösen a német tisztek ellen sürű a panasz s épp azért, a hol csak lehet, magyar »munkavezetők« foglalkoztatják a népet. A bér, mit a jobbágy e terhes munkáért kap, inkább csak szemkiszurás, mint igazi bér, még arra sem elég, hogy legalább az évről évre állandóan kivetett két forint hadi adót fedezze. Az országgyűlések folyton szánakoznak a nyomorult nép sorsán s folyton vetik rá a két forint hadi adót, kivételt csupán a török hódoltságokban lakó jobbágyakkal tesznek: ezek felét fizetik. Mert ezek kétfelé adóznak: Ferdinándnak és a szultánnak. S míg a nem hódolt vidékeken száz jobbágy állít ki két lovas katonát, a hódolt vidékeken kétszáz jobbágy köteles erre. Állandó teherként nehezedik tehát a jobbágyra az évi hadi adó s a végváraknál teljesítendő munka. Sőt csakhamar nem elég a munka, a jobbágynak fejenként 50 dénárt kell fizetni a végvárak erődítésére, vagyis valóképpen a saját pénzéből fizetik a napszámját. Az 1556-iki törvény 4. czikke állapítja meg az 50 dénárt, s minden száz jobbágy után négy szekeret kell küldeni három napi munkára. Egy szekérbe négy lovat fognak s az ezt hajtó embernek nyolczvan magyar dénár a napszámja három napra, ki pedig ökörrel jár, még pedig hat ökörrel, annak 60 dénár. Az 1559-iki törvény már teljesen ingyen követel hat napi vármunkát a jobbágytól, csupán azt kötve ki a jobbágy javára, hogy aratás és szüret idején ne kényszerítsék e munkára.
 
Mind e nagy terhekkel szemben szinte csekélységnek látszik az 1556-iki országgyűlés nagylelkűsége, mely végre igazán komolyan foglalkozik a jobbágyok szabad költözködésével. Rendkivül érdekes az erre vonatkozó 27. tczikk bevezetése. Nem az ország érdeke, hanem az Isten haragjától való félelem indítja a rendeket arra, hogy a jobbágyok szabad költözködését a szerint a rend és mód szerint állapítsák meg, a mint az annak idején volt, mikor még nem vették volt el tőlük e szabadságot. »Minthogy az ország karai és rendjei minden módon kivánják a mindenható Istennek haragját maguktól elhárítani és kegyelmét kiengesztelni: a jobbágyok költözését jövőre és örökre szabadnak állapították meg«. Számos szakaszban mondja el aztán a törvényczikk a költözködés módját és rendjét, mely már nem annyira nehéz és bonyolódott, mint azelőtt volt.
 
A költözködni akaró jobbágy a szolgabiró és megyei esküdt jelenlétében fizeti a helybeli birónak a földbért, mely - kimondja a törvény - »tizenkét magyar dénárban volt szokásban«; ekkor kitüznek tizenöt napot s a jobbágy, ha netalán meggondolta a dolgot ez idő alatt, ott maradhat; ha nem akar ott maradni, mindenféle tartozásainak, adósságainak, nem véve ki a közadót is, a kifizetése után, szabadon mehet. Ha e tizenöt nap alatt a házát eladhatta más tiszteséges jobbágy embernek - az ő szerencséje, ha nem: a ház a földesurnak marad. Ha az ilyen költöző jobbágynak nem telkéhez vagy lakóházához tartozó, hanem örökölt irtványföldjei, szőlei s rétjei lennének, ezeket azután is szabadon birja, de a termésből a kilenczedet fizetni tartozik volt földesurának. A földesurnak azonban joga van az efféle földeket és réteket törvényes becsű útján magához váltani.
 
A szabad költözködés, természetesen, az ország határain belül van megengedve: az országból kiköltözni nem szabad; de viszont szigorú büntetést mér a törvény a költözködést törvénytelenűl megakadályozó földesurra. Első esetben száz, második esetben kétszáz forint a büntetés, harmadik esetben birtokainak elveszítése.
A száraz paragrafusokat szólaltattam meg, minden szinezés nélkül. E száraz paragrafusok hihetetlennek látszó terhekről beszélnek s önkéntelen arra gondolunk, hogy vagy rendkivűli körülmények kényszere vagy csak oktalan zsarnoki uralom lehetne képes oly sulyos terheket rakni a nép vállára, minőket ezek az országgyűlési végzések évről évre raktak a magyar jobbágyra. Magyarország rendkivüli időket élt s e rendkívűli időknek csak a kezdetén volt még akkor: a török hódoltság kezdetén.
 
Az 1541-ik esztendővel kezdődik a török hódoltság. Ebben az évben keríti hatalmába Szulejmán szultán Budát, ekkor kezd a tiszántuli nép adót fizetni a szultánnak. 1547-ig török kézre jut még Pétervárad, Pozsega, Valpó, Eszék, Pécs, Siklós, Szegzárd, Székesfehérvár, Simontornya, Visegrád, Esztergom, Vácz, Nógrád és Hatvan, a Tiszán túl Szeged. Erdély s a temesi bánság csaknem egészen János Zsigmondé. 1547-ben békét köt a szultán Ferdinánddal s öt évig szünetel a török hóditás, mely 1552-ben ismét megujul s akkor a temesi bánságot is, mely időközben Ferdinánd kezére került volt, elfoglalja a török, sőt elfoglalja Csanádot és Szolnokot is. Ezzel a Duna és Tisza közén a török lett az úr. Majd tovább terjeszkedik s elfoglalja Drégelyt, Balassa-Gyarmatot, Ipolyságot, Hollókőt, Szécsényt, s túl a Dunán Veszprémet, Szigetvárt, az erdélyi határok felől B.-Gyulát és Boros-Jenőt. Ez a török hódítás képe 1566-ban, Szulejmán halálának esztendejében s innen számítva harminczhat esztendeig a török hódoltság területe nem is igen változott. Ám harmincz esztendő multával, 1590 után, a török ismét megpróbálja a terjeszkedést. Az erőfeszítéssel nem áll ugyan arányban az eredmény s csupán Eger és Kanizsa nevezhető fontosabb foglalásnak, de végre is a tény az, hogy az ország harmad részét a török birja s ezt megérzi, megsinyli az egész ország. A török nem ismeri e szót: irgalom s maga a török vallás »mintegy parancsolja a rablást, égetést, a lakosság rabbá tételét. A hadi állapot feljogosít mindenre - így szól az izlam törvény: szabadságot ad ölésre, vizbefulasztásra, gyújtogatásra, rombolásra, fák kivagdalására, a vetések letarolására«. Hogy minő »törvényt« követtek béke idején, azt Esterházy nádor érdekesen irja meg, osztályozván a törököknek béke idején való ellenségeskedését a következőkben: Első a lopás módja. A várából kitörő török orozva támadja meg az itt-ott védtelenűl talált magyart s különösen a nőket és gyermekeket viszi örömest rabúl. (A magyar gyermekből katonát nevel magának!) A második mód, hogy nagyobb csapatokban dobbal, zászlóval törvén ki véletlenül, széltében rabolnak, égetnek s foglyúl hajtják el a népet. Harmadik mód, hogy a falukra fenyegetőző leveleket küldnek s a megréműlt népet igy kényszerítik adófizetésre.
 
Ur és paraszt egyaránt sinyli a török megtelepedését, az ország védelme sulyos terheket ró urra és parasztra. Béke idején is együtt szenvednek és ez a közös szenvedés mintha közelebb hozná a parasztot a nemességhez és viszont. A még meg nem hódolt területeken a nemesség 1541 óta állandóan fegyverben, nem külömben a parasztság s a nemesség állandó katonaságot kénytelen tartani a maga költségén, a személyes fölkelés mellett minden száz jobbágy után három-három katonát tartozván fölszerelni. A nemesség s a porta-szám szerint kiállított jobbágyság volt ez időben az igazi haderő, a rendes katonaság, mely első sorban megyei hatóság alatt, másod sorban országos kapitányok alatt állott. Rendesen, ha erre alkalmas volt, az alispán vezette hadba a megyei hadat. A megyei urak nem is vártak mindig országgyűlési parancsra, még kevésbbé a királyi hadak segítségére (mely rendesen lekésett) - ha valamely fontosabb várat veszedelem fenyegetett, összeállottak a szomszédos megyék s együtt állították elé a vár védelmére szükséges katonaságot is. Ez történt 1552-ben Eger vára hősies védelménél is. Salamon Ferencz Magyarország a török hódítás korában czimű nagybecsű könyvében 1918-ra számítja a hős Dobó István katonáit, ebből 824 volt a jobbágy s különösen kiemeli a nagynevű történetiró, hogy a parasztság, melyet Dobó az ágyuk mellé állított, kitünően viselte magát.
 
Minthogy a megye többnyire maga gondoskodik a maga védelméről, a szinte állandósult nemesi közfelkelés s a telekkatonaság által, »tulságig kifejlett - mondja Salamon Ferencz - a megyei önkormányzat is. Az alispán valódi hatalommá lett. Ő szedte be az adót, ő volt a megyei karhatalom, a nemesség parancsnoka. Ezt a hatalmas urat a nemesek választották, s habár mindvégig voltak egyes főurak, kik hatalmasabbak voltak egy-egy megyénél, a megyék határozottan felülkerekedtek az oligarkhákon, kik egy előbbi korszakban mindenhatók valának. A megye felülkerekedett a várkapitányságokon is, melyek a török foglalások kezdetén hatalmaskodtak; megyék szerint vettetvén ki a várak fentartására szolgáló ingyen munka, így a várkapitányságok önkénye ellen a megye szolgált védelmül.«
 
Az igy szervezett haderő, természetesen, nem lehetett alkalmas nagyobb s különösen támadó hadjáratra, csupán védelemre. De jó iskola volt ez a későbbi idők számára. Ezek a védelmi harczok nagy hősöket, hires vezéreket neveltek s a nemzetben nem halt ki a remény, hogy megszabadítják az országot a szörnyű vendégtől. S bár az épp ez időtájt meg-megindult vallási villongások lazítják az ország összetartó erejét, van mégis egy közös gondolat és érzés a magyarságban osztálykülömbség nélkül: a török iga, a török gazdálkodás alól való felszabadulás. Ez a gazdálkodás rettenetes volt: pusztulás járt a nyomán. Nemcsak azok a helységek pusztultak el, melyeket hadjárat közben felgyujtottak, a földdel egyenlővé tettek, de elpusztultak lassankint azok is, melyekben szállást vert a török.
 
Népes, virágzó városok és faluk néptelenekké lettek a török közeledtének hirére s a gazdátlan házakban a török vert szállást. Budán, melyet 1541-ben csellel foglalt el a szultán, csak a földmíves nép egy része s a zsidóság maradt, a lakosság nagy része menekűlt, de a nemeseket el is űzték a törökök s a polgároktól elszedték a fegyvert. Ötven év mulva egy arra járt idegen utazó rendkívül szomorú képet fest Budáról. A várba vezető úton »szemét, ganaj, döglött állatok, undokság,« fenn a várban is piszok és sár. A házak részint fedetlenek, részint rongált fedelűek. Az ablakok sárral, téglával, szalmával vannak bedugva. Penész, korom, moha undokítja az egykori palotákat. A piaczon festett kanalakon s más apróságokon kívül semmi szükségeset nem lehet vásárolni. Rendkívül drága minden. »Találkozom - írja tovább az utazó - a keresztény iskolamesterrel. Tudakozódom az itt lakó keresztények állapotáról. Nyomorúság és szolgaság a mi állapotunk, mondja ez. A keresztényektől elveszik templomukat. A szolgaság házainak nevezte házaikat. - Hol az iskola? - Itt van, - mondá - öt gyerkőczre mutatva. - S nincs több? - Nincs ám. - A templomok leomolva. Baromistálló lett belőlük. A temetők márványoszlopai az utczákon hevernek, néhol ülő-padnak, másutt kufárasztalnak használják. Nálunk a disznók is inkább embereknek látszanak, mint ezek! Szanaszét hevernek a holttestek. Mi a hol eltörik, abban a helyben marad. Lóháton hordják a vizet a várba. Egy-egy ló hátán két igen nagy, felettébb piszkos és fertelmes tömlő van, tele vízzel. Egy-egy ily tömlő vizet hét-nyolcz oszporával fizetnek, mert a felső városban nincs kút. Az alsó város teljesen összeomolva.« Ugyanezt írja Pestről is. És felkiált: Ó szegény Pest! inkább pestisnek kellene téged nevezni. Nincs itt egyetlen ép ház s kevés söpredék nép lakja. Váczról azt írja, hogy az egykor gazdag város kunyhóiban most szökevény, gyülevész parasztok laknak s sanyarú életet élve, mívelik a szomszéd földeket.
 
Ugyanez a szomorú kép mindenütt, hol a török szállást vert. Az elpusztult házak és templomok helyébe csak a török engedélye mellett lehetett újat építeni, sőt a tatarozáshoz is engedély volt szükséges: drágán megfizetett engedély. Igy aztán nem csoda, ha a fent idézett utas egyetlen egy új zsindelyt sem látott a budai házak fedelén. A török még a ház magasságát is meghatározta: tiz piknél, vagyis 3 és 2/3 ölnél magasabb nem lehetett a keresztény ember háza. Az építkezés sok kunyorálással járt s a mellett drágán meg kellett vásárolni az engedélyt. E nélkül egy szeget sem verhettek a romladozó épületbe s megtörtént Karancs, baranyamegyei községben, hogy az egyházfit, ki a templom ajtajába egy szeget vert, a török hat forinttal birságolta meg. Még ha módjában is lett volna egyeseknek és községeknek, hogy a török pusztítás külső nyomait eltűntessék, nem tehették a török akadékoskodása, minden csekély javításnak a megfizettetése miatt. A török azonban gondoskodott arról, hogy a hódolt részeken rajta kívül senki se gyűjthessen vagyont. A mohamedán törvény szerint, a hódítónak nem volt szabad bántani a meghódolt nép életét és vallását, joga volt azonban összes vagyonához: azt elfoglalhatta, fölégethette s joga volt a meghódolt személyéhez: rabszolgájává tehette. De bár a mohamedán jog szerint, zsákmány volt az elfoglalt föld, a mohamedánizmus - írja Salamon Ferencz - kivált kezdetben teljes tulajdonjogot engedett a meghódolt keresztényeknek, ám olyformán, hogy a rájuk vetett adó személyes szabadságuk és vagyonuk váltsága volt. Míg azonban a török földmíves a terményeknek és minden másnemű vagyonának tizedét fizette adó fejében, a keresztények adózása egészen más volt. Kaharadzsnak nevezték ezt az adót s ebben háromféle adó volt összefoglalva: a föld-, termény- és a fejadó. A földadót a föld terjedelmének arányában szedték, a terményadó a terménynek nyolczada, hetede, hatoda, ötöde volt, sőt sok helyen felét is fizettették a török földesurak. A fejadót minden önálló gazda fizette. Kezdetben, Szulejmán idejében, 50 oszpora volt, később sokkal több.
 
A magyar jobbágy a magyar földesurnak tudvalevőleg kilenczedet fizetett, az egyháznak tizedet - a meghódolt területeken azonban a tized csak névszerint tized, néhol a terménynek felét teszi ki. Fizettek pedig »tizedet« mindenféle gabonából, veteményből, gyümölcsből, a szarvasmarhák és lovak kivételével minden más házi állattól, juhtól, báránytól, sertéstől, részint természetben, részint pénzül. Ezenkívül külön adót fizettek a karácsonkor leölt sertésekért. A nyájakban legelt nagyobb barmok után legelési díjat kellett fizetni, így pl. egy egész birkanyájtól 36, egy egész tehéncsordától 60 oszporát. Ötven oszpora egy magyar forintnak felelt meg, a legelési adó tehát csekély volt s rendesen egy darab marhának egy oszpora (két denár) volt a legelési adója.
 
Az úgynevezett tized-adó, mit a gabonából fizettek s mely, ismételten hangsulyozom, csak névszerint volt tized - még egy másik adóval tetéződött: ez volt a szalarije. A tizeden kívül minden harminczhárom mérő gabona után még egy mérő járt a szpáhik élelmezése czímén, tehát ha a tizedet igazi tizednek veszszük is, minden száz mérőből tizenhárom a török földesuré volt. A szalarije tehát pótadó, de nem az egyetlen: ilyen pótadó volt a takarmányadó is. Minden háztól egy szekér széna s egy szekér fa jár a földesurnak, mit egy tallérral lehetett megváltani, vagyis ez a takarmányadó az iszpendzsének nevezett telekadónak a pótléka. De volt az iszpendzsének egyéb pótléka is: a fuvarozás. Ha a helység messze esett a vártól, hová a szénát meg a fát kellett szállítani, megválthatták ugyan egy tallérral a takarmányadót, ám a török ezenkívül is kényszerítette a jobbágyot mindenféle fuvarozásra, mindenféle robotmunkára. E mellett a török minden elképzelhető dolgot megadóztatott. Fizettetett menyasszonyi adót és fizettetett nőtlenségi adót is. A botbüntetést pénzzel válttatta meg. Ha valakinek a marhája másnak a földjén kárt tesz, nem csak a kárt kell megfizetni, de még öt botütés is jár ezért, de megválthatja öt oszporával. Ezek az apróságok mind a szpáhi jövedelmét gyarapítják.
 
Mindezeken az adókon felűl még állami adót is kellett fizetni, melyet császár adójának neveztek s melyet a telkek arányában vetettek ki a jobbágyra. A rendes állami adó mellett azonban vetettek rendkívüli állami adót is a jobbágyra pénzben és terményben s ezt harácsnak nevezték. Ilyen rendkívüli adó volt a várépítés körűl teljesített robot és a fuvarozás, továbbá a vásárvám, a hivatalos okmányokért fizetett díj, melyek mind a török állami kincstárba folytak be.
 
Ha mindez itt felsorolt adókat igazságosan szedik, ha terményekből és állatokból valójában csak tizedet szednek; ha a telekadót csakugyan telkek szerint hajtják fel - a jobbágyság még valahogy elviselhette volna a török adózást. Ám a szegény jobbágy sohasem volt tisztában azzal, hogy valóképpen mi az adója. A török első sorban azt számította ki, hogy mennyi pénz és élelem szükséges egy-egy vár őrségének az eltartására s a szerint vetette ki az adót az egyes községekre. A porták száma kevesbedhetett, az adó azonban nem kevesbedett: a kivetett összeget fizetnie kellett a községeknek. S míg a keresztény földesur megelégedett, ha a jobbágy a learatott gabona-tizedet szállította hozzá, a török földesurnak járó tizedet ki is kellett nyomtatni s úgy szállítani a kitűzött helyre. Némely község a szó teljes értelmében tönkre ment az egyszer kivetett adó állandósítása miatt, mert a török nem vette tekintetbe sem a lakosság apadását, sem annak elszegényedését. A tizedet egy summában vetették ki a községekre (ezért summaadónak is nevezték) s föl van jegyezve több városról és faluról, hogy ezt a summaadót akkor is fizették, mikor alig néhány lélek maradt a helységben, a lakosság nagy része megszökött az elviselhetetlen teher elől. Igy Buják, nógrádmegyei városka harminczöt telkére 570 tallért vetnek ki s ezt fizetik akkor is, mikor husz ház üresen állott s mikor a nép úgy leszegényedett, hogy a kinek egykor tiz ökre volt, kettő, a kinek hat ökre, egy sem maradott. E városka lakosságáról jegyzik föl, hogy a török világ előtt minden gazdának külön juhnyája volt, a török világ alatt azonban úgy elszegényedett, hogy az egész község nyája nem volt több 150 darabnál. Hasonló sorsra jut számos község. Mert a summa-adóval sohasem elégedtek meg a szpáhik s a mellett mindenféle terményt megdézsmáltak. A szpáhit el kell látni szénával, fával, vajjal, mézzel, zsírral, általában mindennel, a mire a háznál szükség van. De a szpáhik, amellett hogy nyúzták a népet, csalták a török államot is. Kezdetben ugyanis csekély summaadót vetettek ki az egyes községekre s mikor később azt jó magasra emelték, az adóemelést eltitkolták a kincstár előtt, a maguk számára hajtották be. Azt is megcselekedték a szpáhik, hogy mikor már a summaadót felhajtották a falun, eladták a falut másnak, ez meg újra felhajtotta a summaadót, s megtörtént, hogy egy esztendőben két-három ura volt egy falunak, akik mind megadóztatták. A föld tulajdonjogilag nem lévén a szpáhié, ez, annál is inkább, mert nem tudhatta, meddig nyúzhatja a népet, azon volt, hogy rövid idő alatt mennél nagyobb jövedelmet sajtoljon ki a kezére bízott városokból és falukból. És hiába mentek panaszra a szultánhoz, - amint mentek gyakran panaszos küldöttségek oly városokból, minő Jászberény, Nagy-Körös, Kecskemét, - ha meg is büntettek egy-egy kisebb tisztviselőt, s ha el is rendelte a szultán, hogy a törvényes adónál többet ne szedjenek, a szpáhik segítettek magukon ajándékokkal: megvesztegették a nagyvezért s ez aztán szemet hunyt a visszaélésekre. A török földesur tehát olyan földesur volt, a kié nem volt a föld, ő első sorban katona volt s mint katonát hol ide, hol oda helyezik. Mi természetesebb, mint az, hogy az ide-oda dobált török tiszt, ki alig egy esztendőt lakott egy vidéken, ezt az esztendőt alaposan kihasználta. A józan eszű magyar földesur nem zsarolta a jobbágyát, mert a föld az övé volt s a jobbágy gyarapodása az ő érdeke volt első sorban. Az a jobbágy, ki jó igavonó marhát tud tartani, jobban míveli a földet, a földesurét is, a magáét is, melyből részt ad - ha tehát egy kevés magához való esze volt, nem nyúzta a jobbágyot, sőt inkább istápolta érdekeit. A török földesur azonban rablógazdaságot folytatott s bizony nem törődött azzal, hogy az utódjának kizsarolt jobbágyokat hagy.
 
A magyar földesurnak 40 napi robotmunkával tartozott a jobbágy s ezzel szemben csekélységnek látszik az a munka, mit a török földesurnak robotként kellett végezni. A törvényes robot az egy szekér fa és egy szekér széna s a kicsépelt gabona-tized behordása volt, de a török nem sokat törődött a törvénynyel. Ez sem volt könnyű munka: attól függött, hogy honnan hová kell szállítani a fát, szénát és gabonát. Megtörtént például - írja Salamon Ferencz a könyvében - hogy győrmegyei jobbágyokkal a Bakonyban kaszáltattak s a szénát innen a budai várba kellett szállítani. Ilyen alkalommal aztán a jobbágyot lefogták mindenféle gyalog és fuvaros munkára. Kocsit, lovat nem igen tartott a török, egyszerűen befogatott a jobbágygyal, elvitette magát Belgrádig is s azzal fizette meg a fuvart, hogy a jobbágynak elvette lovát, szekerét: mehetett haza gyalogszerrel. Pedig Szulejmán törvénye megtiltotta az ingyen munka végeztetését, az ingyen fuvarozást. De a török földesurak éppenséggel nem törődtek Szulejmán törvényével, a házuk körül is minden munkát ingyen végeztettek, építést, fuvarozást ingyen követeltek, sőt arra is volt eset, hogy a felvidékről zsindelyt szállíttattak az Alföldre, hol azt jó drágán eladták. Ez sem elég: a ki nem tudta ledolgoztatni az önkényes robot-munkát, eladta másnak, a kinek szüksége volt erre.
 
Mi volt ehhez képest a magyar robot, mely legalább meg volt állapítva 40 napban s ha ezt leszolgálta a jobbágy, végezhette a maga dolgát! S mi volt az a munka, mit a még meg nem hódolt részeken a jobbágy a várépítések, erődítések körűl végzett, ingyen ugyan, de legalább megállapítva hat napban - ahhoz képest, mit a török ezen a czímen végeztetett a hódolt részeken lakó jobbágygyal! Ez volt a legsulyosabb adó: az úgynevezett hadifuvarozás. A török hódoltság másfélszázados idején, mindazokban az esztendőkben, melyekben megújult a háború a török és magyar közt, a jobbágy egy napot sem mondhatott a magáénak: ha ma fuvarozásra parancsolták, nem tudhatta, mikor kerül vissza ismét övéihez. Egyszerűen kivetették a községekre az élelem mennyiségét, a mit a török tábor után vagy a várakba kellett szállítani - s mikor megérkeztek a szállítmánynyal, befogták őket földmunkára, kő- és vesszőhordásra, árkok, mocsarak lecsapolására s még haza sem kerül egy rendbéli szekér a faluba, már más rendbélit indítnak útnak. Voltak faluk, melyekből egy-egy ember száz napot is dolgozott várerődítésnél. És hajtják a parasztokat messze földre, más vidékbeli várakhoz, így Borsodmegyéből Szolnokra, Győrből Budára s az 1663-ban elfoglalt Érsek-Ujvárhoz munkára rendelték nemcsak a közelebb eső Nógrád és Győrmegye, hanem egész Pest-Pilis-Soltmegye jobbágyait is. A fuvarozásra s vármunkára kirendelt jobbágyok husz hétig is odamaradtak Érsek-Ujváron, s ez nem volt kivétel - mondja Salamon - hanem rendesen megtörténő eset. Kecskemét 50-60, Kőrös 25-30 szekeret is ad egyszerre, melyek félesztendeig is odamaradnak s 800 darabra becsüli csak az ökrök számát, melyek Érsek-Ujvárt vesztek. Ugyanott 300 jobbágy vesztette életét, házépítés közben s midőn a malom gátját csináltatták és a viz nem akart megállani, egy jobbágyot vetettek a vizbe: ennek a holttestével dugták be a rést. »Mindez, jegyzi meg Salamon Ferencz, a vasvári szerződés után történt, tehát béke idején, a mi bizonyítja, hogy nálunk a béke többnyire oly sanyargatásokkal járt, mint másutt a háború«.
 
Minden munkát ingyen végeztetett a török. S mindent a mire szüksége volt ingyen adatott: épületfát, meszet, léczet, deszkát, sőt ruhaneműt is. Nem csoda, ha egykor virágzó helységek pusztaságokká lettek: a ki tehette, menekült a még meg nem hódolt vidékekre. Egy 1669-iki följegyzés szerint, csak addig az esztendeig kilenczszáz helység lett pusztává a magyar Alföldön. Egy-egy helység lakossága éjnek idején fölkerekedett házi állatjával, elvihető holmijával, a még nem hódolt területen keresvén menedéket, kezdvén új életet. S az ily szökevényeket, hol visszatérítették erőszakkal vagy - adóleengedés igéretével, hol meg futni hagyták, mert némely szpáhi meg jobb szerette, ha puszta lesz a faluból: a legelőt kiadta a szomszédfalusiaknak s igy talán még több jövedelmet hajtott, vagy ha kevesebbet is, ez a kevés biztosabb volt.
 
A megszökött faluk nemcsak a meg nem hódolt területekre huzódnak, hanem a meghódolt területen levő városokba is, melyeknek jóval előnyösebb volt a helyzete, mint a faluknak. Fizettek ugyan mindenféle adót, de a kincstárba fizették s nem voltak egy-egy földesurnak a személyes jobbágyai, mint a falusiak. Tisztviselő hajtja be az adót s a török államnak érdekében állott, hogy közvetlen adófizetőit tönkre ne tegye, ellenkezőleg: az volt az érdeke, hogy a városok lakossága szaporodjék. S valóban, a török világ idején folyton növekedtek az alföldi városok, melyek a kincstártól kibérlik a mértföldekre terjedő legelőket s ha a munkás kéz állandó apadása miatt csökken a földmivelés, annál nagyobb arányokat ölt az állattenyésztés, annál is inkább, mert a nyájakért csekély adót kellett fizetni. Megujul az »ázsiai gazdálkodás«: ismét egy nagy legelő az Alföld s a már földmiveléshez szokott nép visszahanyatlik a pásztoréletbe.
 
A török világ idáig rajzolt képéből azt lehetne következtetni, hogy a hódolt területeken tisztán a török törvények és szokások az uralkodók s az sem volna csoda, ha a nép a hosszú török uralom alatt elveszti faji és nemzeti jellegét, hűtlenné lesz ősi szokásaihoz, gyökeresen megváltozik viseletében, életmódjában, erkölcseiben. A valóság azonban más. A hódolt területen lakó jobbágy megfizette a rá vetett adót a töröknek, leszolgálta a robotot, de pillanatig sem feledte, hogy van neki más ura is a török szultán mellett: a magyar király, a kinek szintén fizet, ha kevesebbet is, s pörös ügyeiben a vármegyén keres igazságot és nem a török tisztviselőnél. A magyar hódolt jobbágy kétfelé adóz s két földesurnak fizet, a magyarnak és töröknek, s a török hódítás kezdetén még az volt a rend, hogy a jobbágyi tartozás fele része a magyar, fele része a török földesurnak jutott. De már 1567-ben Szelim szultán, Szulejmán utóda, tudni sem akar arról, hogy a jobbágyok kétfelé adózzanak s két földesurnak szolgáljanak. És a szpáhik oly magasra emelik a nekik járó félrészt, hogy sokszorosan elnyelte ez a magyar földesur részét is, a kinek hosszú időn át csak a joga maradt meg: ezt fentartotta jobbágyaival szemben s a mikor és amint lehetett, be is hajtotta a neki járó tartozásokat. De az is bizonyos, hogy a magyar földesur hiába tartja fenn a birtokához való jogát, ha a jobbágy nem akar tudni erről a jogról. Könnyen mondhatja vala, hogy két gazdának nem lehet szolgája, két földesurnak nem fizethet s ha nyiltan a török mellé pártol, a töröknél bizonyára védelmet is talál a régi földesur ellenében. A magyar jobbágy azonban, bármily szomorú emlékei voltak csak a közel multból is, inkább huzódott a magyar földesurhoz, mint a törökhöz, annál is inkább, mert ha kezdetben a szpáhik kedveztek is a jobbágynak, s a maguk javára fordították a jobbágyoknak a magyar földesurak iránt táplált gyűlöletét: csakhamar be kellett látniok, hogy a török sokkal nagyobb terheket ró reájuk, mint a magyar földesur. Végre is a vér vizzé nem válik s a közös nyomoruság mind közelebb hozta a magyar földesurat és jobbágyát. Ez a közeledés a XVII. században már abban is nyilvánul, hogy a magyar földesurak egyre-másra szabaditják fel jobbágyaikat s teszik nemesekké egy pár száz forint váltság fejében. Némely helység igy egészen nemessé lesz, a mit a törökök fel is panaszolnak az 1627-iki békekötés alkalmával. Nem szabad felednünk azt sem, hogy a török hódoltsági területeken, ha számos földesur kénytelen volt is ott hagyni birtokát, nem csak hogy elvben tartotta fenn jogát, de időnként fegyveres erővel is érvényesítette, a maga jogával egyben jobbágyainak érdekét is védvén. Nemcsak birtok-, de büntető jogát is fentartotta a magyar földesur a hódolt területen, ha nem is alkalmazhatta mindég a nagy távolság miatt. Sőt megmaradt az egyházi tized is, s a nagy-kőrösiek, bár protestánssá lettek már a XVI. században, még a következő században is fizették a váczi katholikus püspöknek az árendát, mely alatt a püspöki tized és a földesuri tartozás fejében járó bérösszeget kell értenünk. Ezt az árendát a váczi püspök a nógrádi vár fentartására fordította, a mint hogy a főpapoknak járó tizedet a törvény országszerte honvédelmi czélra rendelte. Mig a »vármegye« a hódolt területekről kivonult s a megyei gyűléseket a nem hódolt megyékben tartották meg, a magyar földesuri jog megmaradt mindvégig, s érvényesült adóztatásban, igazságszolgáltatásban egyaránt. A földesur volt a kapocs a hódolt terület s a »nemes vármegye« közt, mely más vármegyében székelt, s ez a különös állapot szülte aztán azt az érdekes intézményt, melynek parasztvármegye a neve.
 
A kettős nyomorusághoz, hogy a jobbágy két urnak adózott, még egy harmadik is járult: a török hódoltság idejében fenekestől felfordult a rend, a vagyon- és életbiztosság teljesen megrendült. Nem volt elég, hogy a szegény jobbágy jóformán megfelezte a török földesurral a jövedelmét, ami megmaradt, azt meg a kóbor katonáktól kellett féltenie. Egyfelől a király s egyes főurak rosszul fizetett zsoldos csapatai, a végvárakból megszökött katonák, másfelől a török katonák állandó rémei voltak a parasztságnak, mely nem is védhette vagyonát és életét, mert hisz még az 1514-iki törvény megtiltotta volt a fegyvertartást. Különösen az ugy nevezett szabad hajdúk garázdálkodása vált türhetetlenné. A hajdú nevezet először az 1514-iki törvényben fordul elő s a hajdú alatt hajtót vagy marhapásztort ért a törvény, mely annak a népnek megtiltja a fegyvertartást. A mohácsi vész után a magyar gyalogság kapja a hajdu nevet s ez a gyalogság sok csatában kitüntette magát, de csakhamar csapatostúl szökdösnek meg a végvárakból, hol nem kapták rendesen a zsoldot s a parasztokon élősködtek, a kik közül aztán számosan csatlakoztak hozzájuk. A XVI. század második felében az országgyűlések sokat foglalkoznak e kóbor hajdúkkal, kik, amint az 1597-iki törvényből kitetszik, nem mind szökevény katonák voltak, hanem közülök sokan egyes főurak szolgálatában állottak s a kiket a főurak csak azért tartottak, hogy »rablásaikból uraikat gyarapítsák«, oly formán, hogy a török hódoltságba beütés szine alatt a szegény jobbágyok marháit elhajtották, a népet zsarolták s folyvást raboltak. Az 1597-iki törvény jószágvesztéssel fenyegette meg azt az urat, ki tudva kóbor hajdút tart, de úgy látszik, a fenyegetés nem használt s az 1598-iki országgyűlés kimondja, hogy »bármi szín alatt« szerte kóborló hajdút, bárhol elfogják, mindenki szabadon megölheti, sőt az 1599-iki országgyűlés ennél is tovább megy: fejvesztéssel fenyíti meg a kóbor hajdukat tartó urakat.
 
Az országgyűlések végzései azonban nem szüntették meg a kóbor hajdúk garázdálkodását, s mert nem volt elég fegyveres erő megfékezésükre, már a XVII. század elején megszületik a parasztvármegye, mely egyszerü rendőrségi intézmény volt, azzal a rendeltetéssel, hogy a személyes vagyonbiztosságot megvédje, sőt kisebb ügyekben még biráskodási joga is volt. A parasztvármegye kisebb-nagyobb kerület volt, melyhez több község tartozott. Feje a parasztkapitány vagy főgondviselő volt, s ez alatt állottak a hadnagyok és tizedesek. Minden községnek külön hadnagya levén, ezeket a községbeliek jelölték ki, mégpedig négy jobb módu, »bátor, gyors és jámbor« embert s ezek közül az alispán választott egyet, akit mindjárt fel is esketett. Viszont a hadnagy eskette fel a községbeliek által kijelölt tizedeseket. A parasztvármegye teljesen alá van rendelve a »nemes vármegyének«, jóllehet az más vármegyében székelt a török hódoltság idején. A kapitányok és hadnagyok a nemes vármegyénél teszik le az esküt, a nemes vármegye parancsai szerint járnak el hivatásukban, a mi lopást, gyilkosságot s egyéb gonoszságot tapasztalnak, azonnal jelentik az alispánnak s a kóborló hajdukat űzik, kergetik, megfogják, de meg nem ölik, hacsak önvédelemből nem, hanem az alispán kezébe szolgáltatják.
 
Hogy minő volt különben e parasztvármegye hatásköre, azt megtudjuk a Pestmegye által 1638-ban kibocsátott utasításból. A 12 pontba foglalt utasítás mindenekelőtt kimondja; hogy a megyei közgyűlések által a végházbeli őrségek számára megszavazott élelmet az illető községek tartoznak kiszolgáltatni, de csak igazolványnyal ellátott katonáknak. Ha nincs igazolványuk, vagy ha van is, de többet követelnek, az ilyen katonákat a parasztság száz forint büntetés terhe alatt köteles elfogni s az illető végvár kapitányához vagy az alispánhoz kisérni; hogy ha pedig fegyverrel akarnák kényszeríteni törvénytelen fizetésre, ragadjon fegyvert a parasztság is, ám »az emberhalált, a mennyire lehet, eltávoztassák«. A paraszt hadnagy szükség esetén közös védelemre szólíthatja fel a parasztságot, s a nem engedelmeskedőt két forintra büntetheti. Ha pedig összegyülekezéskor a paraszt hadnagyokat s tizedeseket valaki becstelen szóval illetné, vagy háboruságra, vereségre s egyéb gonoszságra okot adna vagy lopást követne el, azt a hadnagy 6 forintra büntetheti, a lopott marhát visszaadatja gazdájának s egyben följelenti a földesurnak. »Ezen kivül semmi törvényes dolgokba magukat ne avassák, hanem ezeket a falu birája, a földesur és megye tisztjei végezzék.«
 
A nemesi vármegye jogainak féltékeny őrzése nyilvánul meg e pontban s a továbbiakban még jobban megszorítják a kapitányok, hadnagyok és tizedesek jogait, nehogy állásukkal visszaélhessenek. Igy nem szabad a népet nagy összeg pénz követelésével terhelni, pld. azzal az ürügygyel, hogy a végbeli kapitánysághoz vagy a nemes vármegyére kell utazniok. Nem szabad a maguk hasznára »paraszt vármegye gyűlését« hirdetni s itt a megye tekintélye és a földesurak jogai sérelmével határigazítás, hatalmaskodás, verekedés, örökség és adóssági ügyek elintésébe avatkozni.
 
»Ha a káros, a sarczolt vagy megvert ember - igy szól tovább a pestmegyei utasítás - a paraszthadnagyhoz az illetőnek üldözése végett folyamodik, az köteles azonnal felkelni, vármegyét gyüjteni, s ha a lator elszalad, vagy ha megfogás után elbocsátják, az alispán az ily hadnagyon az el nem fogott vagy elbocsátott ember egész díját vegye meg. Ha pedig a Paraszt vármegye felkelvén, a káros marháját a latroktól elveheti, ha a harmadik határban érik el, minden darab marha után egy, különben két forintot magának megvehet. A mely falu határában eltévelyedett vagy lopott, úgynevezett bitang marha találkozik, a ki ezt megtalálja, elsőbben is jelentse a falu birájának, hogy a káros reá találhasson, azután földesurának is adja tudtul. A ki e bejelentést elmulasztja vagy az ily marhát elsikkasztja, az alispán 12 forinttal büntesse, ezenkivül a károst vagy a földesurat kielégíteni tartozik. A ki pedig ily bitang marhát katonának, hajdúnak bemond, az is 12 forintra büntettessék; ha pedig a megfogott lator kezén lopott marha találtatik, egy része azoké legyen, kik megfogják, két része pedig azon megye tisztikaráé, mely az ily gonoszt megbünteti. Ha az ily tolvajt a Paraszt vármegye elfogja, kisérje a végház kapitányához vagy az alispánhoz.«
 
»Az istenkáromlásokat, jelesen: ördögatta teremtette, ebhitű, eblelkű, ördöglelkű és más ilyen kigondolhatatlan szitkokat a megye szigoruan tiltván, ezek kiderítése végett a falú birái a gazdákat évenkint négyszer letett hit alatt megkérdezik, hogy szomszédját vagy másokat hallott-e ily szitkokat szórni, s a ki ilyenben tapasztaltatik, azt a hadnagy a falu segítségével elfogván, 12 forint bírság alatt a megye legközelebbi gyülésére bekisértesse, hol első- és másodizben keményen meggyaláztatik, harmadizben pedig, mivel a büntetése halál, az alispán a földesurat törvénytétel végett meginti, s a mulasztó földesur ellen az ország törvénye szerint jár el. Ha pedig nemes ember követ el ily istenkáromlást, az az alispán által első izben 100, másodszor 200 forintig birságoltassék, vagy ha ennyit érő java nem volna, elsőbben száz ütéssel, másodszor egy évi rabsággal, s ezalatt négyszer való veréssel, harmadizben pedig halállal büntettessék.«
 
 
NAVIGÁTOR

BELFÖLD: Terra Incognita

TUDOMÁNY: AURORA
 
LEGFRISSEBB
Kavics az égben 4. - REGÉNYEK
Hontalanok 1-6. - TÖRTÉNELEM
Kavics az égben 3. - REGÉNYEK
Kavics az égben 2. - REGÉNYEK
Kavics az égben 1. - REGÉNYEK
600. - NOVELLÁK
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 16. Török világ-német világ 1-3. rész TÖRTÉNELEM
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 15. MOHÁCS - TÖRTÉNELEM
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 14 Dózsa György lázadása. - TÖRTÉNELEM
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 13. A Hunyadiak kora. 2. rész - TÖRTÉNELEM
Márciusi tűz - VERSEK
A HÁZASSÁG, EGYSÉG - ÍRÁSOK

Nyikos Tibor: ... ELSŐ HIDEGEK - VERSEK

Hazatérés - VERSEK

Siklósi András: Édesanyám - VERSEK

Kínai zenei est -Kulturális események

TIBORCA története IV. 25. rész
TIBORCA története IV. 24. rész
TIBORCA története IV. 23. rész
TIBORCA története IV. 22. rész
TIBORCA története IV. 21. rész
TIBORCA története IV. 20. rész

 

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 

A csillagjövõ oldalon,nem csak alacsonyak az árak, hanem a tanácsadás, teljesen ingyenes. Szeretettel várlak minden nap    *****    Új design! Az egyetlen magyar Olicity és a legaktívabb Zöld Íjász rajongói oldala! 6. évad & Arrowverse hírek!    *****    No.1 Christina Aguilera Fan Site - Minden ami X-Tina, minden héten újdonságok! Katt!    *****    TelenovelasWeb - Hírek, képek, videók, saját véleménnyel tarkított bejegyzések telenovellákról és a színészekrõl! Gyere!    *****    Hamarosan olvashatók lesznek az oldalamon az Asztro-tükör asztrológiai írásai, cikkei.    *****    Gesztenye, gesztenye, gesztenye... és egy álmos sün! Gyertek az októberi rétre Mályvával és Pipitérrel! Irány a Mesetár!    *****    Születési,baba,hold horoszkóp,elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,fogamzási képlet! Ingyenes tanácsadás!Várlak!Kattints!    *****    Ha te is a letisztult stílus híve vagy, nézz be hozzám! Smink, ruha, kritika //Style and Stuff// Style and Stuff//    *****    MINDEN HÓNAPBAN INGYENES G-PORTÁL SABLON! TELJESEN ÁTSZERKESZTHETÕ A LEGÚJABB KÓDOKKAL! Ne maradj le egyik hónapban sem!    *****    Rendeld meg az asztrológiai csomagok egyikét és teljesen ingyen megbeszélheted velem a kérdéseidet telefonon, skypeon!!!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film! Film!Film!    *****    Nézz filmet messengeren! Ha szereted a filmeket klikk ide! Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!Film!    *****    A CSILLAGJÖVÕ OLDALON RENDKÍVÜLI AKCIÓK,LEHETÕSÉGEK.A MEGRENDELÉSEK UTÁN TELJESEN INGYENES KONZULTÁCIÓ,TANÁCSADÁS.VÁRLAK    *****    Õszi manókalandok a réten! Búcsúztassátok el ti is útra kelõ madarainkat Mályvával és Pipitérrel! Gyertek a Mesetárba!    *****    | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale | Ashley Tisdale |    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Extrák - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed - Charmed -Játékok    *****    Infrashape Horizontal fittness stúdió Debrecen    *****    WISE-VOGUE | SZISSZ ÉS KLAU BLOGJA TERMÉKTESZTEKKEL, TIPPEKKEL, ÖTLETEKKEL A MINDENNAPOKRA // WISE-VOGUE // WISE-VOGUE    *****    * GP Life * Webes hírek * Nem csak gportálos oldalaknak * GP Life * Webes hírek * Nem csak gportálos oldalaknak *    *****    Ha fújnak az õszi szelek - forogjanak a papírforgók!!! Négy szép színes forgó érkezett a Mesetárba! Kukkantsatok be!