| Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 11. Úri hatóság alatt |
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 11. Úri hatóság alatt
Benedek Elek 2010.02.26. 11:53
... midőn egy főur egymagában ily rettentő nagy hatalom volt, mily szánalmas lehetett a nép helyzete. S a mi példátlan a magyar történelemben, a királynak úgy szólván sorba kell venni a Csák Mátékat, hogy egyenként leverje, megtörje. ... Róbert Károly a köznemességre és a népre vetette a szemét: ebben volt az az erő, mely, ha ügyesen használja ki, megdöntheti a nagy urak féktelen hatalmát. - Mit tett a király? Uj főnemességet teremtett a vagyonosabb, megbizhatóbb középnemesi osztályból. ... A magyar vitézségnek és hűségnek nem egy megható tanuságát tapasztalja a király s nincs oka megbánni, hogy a köznemességet s népet különös kegyelmében részesíti. ... Azokban a főnemesekben, kik nyiltan daczoltak vele, nem lehetett bizodalma, még ha »megtértek« is. A banderiumok tartásának nagy költsége vitte rá aztán Nagy Lajost, hogy 1351-iki törvényben a jobbágyságot kilenczed adó fizetésére kötelezte: ebből kellett a földesuraknak fedezni a bandérium költségeit. forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ÍRTA
BENEDEK ELEK
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
Úri hatóság alatt.
A kis királyok. - Frá Gentile. - Trencséni Csák Máté. - Csaták a főnemesekkel. -
Az új főnemesek. - Szécsi Dezső. - Zách Feliczián merénylete. - A bandériumok. -
Az ősiség. - A jobbágyok szabad költözködése. - Telepítés. - A pénzbeváltás. - Az adó. -
Bányászat. - Nagy Lajos király. - A kilenczed. - A községek. - Az úrbéri szerződések.
Midőn az Anjou-családbéli Róbert Károly magyar földre lép, hogy elfoglalja az Árpádok örökét, féktelen, törvényt és királyi tekintélyt nem tisztelő oligarkiát talál. Kis királyokként hatalmaskodnak a Németujváriak, a Csákok, az Amadék, az Aporok s rajtok kivül még számosan. Szent István koronáját Apor László vajda a dévai várban őrzi s csak hosszas huza-vona, alkudozás után adja ki. A Németujváriak familiája valóságos rablóbanda. Mindenféle nagy országos méltóságokat viselnek, de méltóságukat a maguk javára használják ki. Kifosztják a templomokat éppugy, mint a szegény jobbágy vagy köznemes házát; valóságos háborut viselnek más főurakkal, s a merre járnak, égő faluk, pusztulás, nyomor, a kifosztott nép átka kiséri. De leghatalmasabb volt valamennyi főur között Trencséni Csák Máté, tizenkét vármegyének és vagy harmincz várnak az ura. Az alsóbb nemesség s a nép hódolt neki, mint egy koronás királynak. Erdélyben Apor László vajda volt a kis király. És szerteszét az országban egy csomó kis király: az Amadék, a Borsák és a többiek, mind számos megyének és várnak korlátlan urai. Róbert Károlyt kezdetben oly kevésbe vették, hogy a koronázására meg sem jelentek, csak a képviselőiket küldötték el. Apor László vajda, kinél a korona volt, még képviselőt sem küldött. Frá Gentile, a pápai követ, vállalkozott a kényes szerepre, hogy a kis királyokat megpuhitja. Tudván, hogy Csák Máté a Németujváriakkal verseng a hatalomért, Máté urral próbált először szerencsét ez az éles elméjü diplomata. Titkos szerződést kötött vele, melyben az ország egyik első méltóságát, a tárnokságot igérte neki, biztositotta, hogy Máté ur lesz »az országban az első, a zászlótartó, az előharczos, az igazgató«, ha visszaszerzi a királytól jogtalanul elfoglalt javakat. Természetesen, Máté úr volt a legnagyobb rabló, de tőle csak az egyházi javak visszaadását kötötte ki a szerződés, a király javaiból csak úgy tessék-lássék adjon vissza valamit. Máté úr aláirta a szerződést, de esze ágában sem volt, hogy megtartsa. Ellenkezőleg, ez a szerződés neki törvényes alapul szolgált arra, hogy még szabadabban folytathassa fosztogatásait. S nemcsak a főurak birtokain garázdálkodott, de még a király birtokain is, s mikor a király e miatt megfosztotta a tárnoki méltóságtól és azt éppen egyik vetélytársára, Németujvári Miklósra ruházta át, féktelen haragjában elpusztitotta a királyi szolgák Vácz és a Tisza közt fekvő birtokát, a szegény népet, mely a templomokba menekült, még ott sem kimélte, rájok gyujtotta Istenek házát; a váczi, egri és veszprémi püspökségek földjeit elfoglalta, a népet saját jobbágyaivá tette! Majd Budának tartott a seregével, utjában tüzzel-vassal pusztítván mindent, s a nép, beleértve a köznemességet is, vagy menekül előle, vagy félelmében Máté úrhoz szegődik, ki hatalmasabb a királynál, daczol vele, sőt nyilvánvaló a szándék, hogy bevegye Budát és elfogja a királyt. Ez a terve ugyan nem sikerül, sőt a király serege győzedelmeskedik is az elbizakodott nagy úr seregén, aztán egyházi átok alá vetik, kétszer is egymásután, tiz napi határidőt adnak a királytól és másoktól elfoglalt javak visszaadására, de Máté urra semmi hatása sincs sem a királyi parancsnak, sem az egyházi átoknak. A pápai követ nyilt levele egyenesen feloldja Máté úr jobbágyait, kik közt sok nemes ember is volt, az engedelmesség alól; megengedi, hogy elhagyják, a papságnak elrendeli, hogy szószékről hirdessék ki ezt, sőt tovább megy, izgatja a népet Máté úr ellen, »ki az ország szabadságát eltiporja, a nemességet a szolgaság nyomorába dönti,« hogy »rázza le nyakáról e terhes igát, kövezze meg a szófogadatlan fiut, hadd pusztuljon el.« Máté úr erre azzal felel, hogy mindenütt, hol a papok kihirdették az egyházi átkot, kegyetlen bosszút áll, a püspökök, káptalanok birtokait pusztítja, tönkre teszi.
Nehéz volna végig kisérni Máté urat az ő utjain. De nem is szükséges. Az olvasó már az eddig elmondottakból is láthatja, hogy abban az időben, midőn egy főur egymagában ily rettentő nagy hatalom volt, mily szánalmas lehetett a nép helyzete. S a mi példátlan a magyar történelemben, a királynak úgy szólván sorba kell venni a Csák Mátékat, hogy egyenként leverje, megtörje. Ha ez neki nem sikerül, az ország prédája lesz a hatalmas főuraknak, a királyi tekintélylyel együtt elzüllődik az ország, földönfutóvá lesz a nép. Nagy szerencséje volt a királynak, hogy kellő időben megtalálta a legalkalmasabb módot, melylyel a királyi hatalmat helyreállítsa s ezzel együtt az országot is megmentse az elzülléstől. Róbert Károly a köznemességre és a népre vetette a szemét: ebben volt az az erő, mely, ha ügyesen használja ki, megdöntheti a nagy urak féktelen hatalmát. - Mit tett a király? Uj főnemességet teremtett a vagyonosabb, megbizhatóbb középnemesi osztályból. Ezeknek a segítségével veri le az Amadékat, kiknek seregével a rozgonyi téren ütközik meg; ezeknek és népeiknek segítségével veri le Kopasz nádor lázadását, akinek az önkényesen elfoglalt királyi javak visszaadása fájt erősen. Megtöri, megpuhítja a Németujváriakat is tiz esztendei küzdelem után, s midőn a havasalföldi hadjáratról visszatérőben az áruló oláhok kelepczébe ejtik a királyt és seregét, hogy sem nem védekezhetik, sem nem menekülhet, a sziklafalak mögé bujt oláhok kővel és nyillal pusztítják a védtelen vitézeket: egy uj főnemes, Szécsi Dezső menti meg a király életét, ruhát cserélvén vele. A magyar vitézségnek és hűségnek nem egy megható tanuságát tapasztalja a király s nincs oka megbánni, hogy a köznemességet s népet különös kegyelmében részesíti. Azokban a főnemesekben, kik nyiltan daczoltak vele, nem lehetett bizodalma, még ha »megtértek« is. Hisz ilyen megtért volt a hires Zách Felicián is, ez a büszke, gőgös főur, ki egy hajszállal sem volt külömb a Csákok, Németujváriak és társaiknál. Csak látszólag lesz a király hive, s midőn a király kegyébe fogadja és szabad bejárása van az udvarba, épp oly önkényesen foglalja el mások javait, mint annak előtte. A történetirók már bebizonyitották, hogy Zách Klára esete - mese, melyet a nép képzelőtehetsége teremtett. A nagy úr leányát nem gyalázta meg a királyné testvére, s Zách Felicián abbeli dühében akarta kiirtani a királyi családot, mert a király már megsokallotta Feliczián úr garázdálkodásait.
Tudjuk a történelemből, hogy Zách Feliczián ebéd alkalmával lepte meg a királyi családot. Egyenesen a királynak rontott, s bizonyára ketté szeli a király koponyáját, ha a királyné hirtelen férje fejére nem teszi a kezét. A királynénak négy ujját vágta le Zách Feliczián kardja s a dühöngő nagy úr azt hitte, hogy végezett a királylyal is. A kis herczegek, Lajos és Endre életét a nevelők mentették meg.
Az őrült merényletnek szörnyü volt a büntetése s nem csoda, ha a nép képzelődésére erős hatással volt a kegyetlen itélet, melyet Zách családján és nemzetségén végrehajtottak. Felicziánt ott helyben összekaszabolták s kezét, lábát más-más város kapuira szegezték ki. Fiát és hű szolgáját, kik lóval készen vártak Felicziánra, lófarkához kötötték s úgy hurczolták végig az utczákon. Legszörnyübb volt Zách Klára sorsa. A szép leánynak orrát, fülét levágták, s mindkét kezén négy ujját, igy kötötték egy gebére, helységről helységre vitték s folyton azt kellett kiabálnia: igy jár, ki hűtlen a királyához! Nénjét, a ki férjes asszony volt, felakasztották. A szörnyű itélet kiterjedt az egész nemzetségre, még pedig az egyenes ivadékokat harmadiziglen halálra itélték, az atyafiságot pedig javai vesztésére és szolgaságra.
Mikor ezt a kegyetlen itéletet végrehajtották, 1330-ban, akkor már a régi főnemesség hatalma nem volt oly félelmetes, a király oldalán uj főnemesség áll s az országos törvényszék az itéletet a király iránt való szeretettel s hálával is indokolja, elismervén, hogy Károly király volt az, aki »a nyomorúságba döntött, uratlan hazát a zsarnokok hatalmából kiragadta, szabadságában megtartotta.«
Ha Róbert Károly akként teremti meg az új főnemességet, hogy nagy adományokkal és kiváltságokkal ruházza fel, de ezek fejében nem követel megfelelő szolgálatot, egyszerüen folytatja az utolsó Árpádok politikáját, mely, a mint láttuk, egy féktelenkedő oligarkia alakulására vezetett s talán ideig-óráig kijátszthatja a főnemesség egyik részét a másik ellen, de valójában az állapot marad a régi: király és nép egyaránt függésben, a főurak kénye-kedvének kiszolgáltatva. Ő azonban a kiváltságok fejében szolgálatot követelt, az egyházi és világi főurakat bandériumok szervezésére kötelezte s Róbert Károly s még inkább fia, Nagy Lajos idejében a főurak már saját bandériumokkal jelennek meg a király seregében. E mellett nagy gondja van Róbert Károlynak és Nagy Lajosnak a köznemesség erősítésére, számbeli növelésére. Már az utolsó Árpádok a főnemesség mindinkább növekedő hatalmát azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy a várjobbágyokat fölemelték a nemesek rendjébe s Róbert Károly és Nagy Lajos nemcsak hogy folytatják a várjobbágyok nemesítését, de egyben arra is törekedtek, hogy a köznemességet mennél függetlenebbé tegyék. E czélból már Róbert Károly megalapitja az ősiségét, vagyis a nemesi birtok megkötését, ami abban áll, hogy a nemes ember a birtokát sem el nem adhatja, sem idegenre nem hagyhatja. Róbert Károlynál az ősiséggel még csak oklevelekben találkozunk, de Nagy Lajos már törvényben mondja ki s az 1351-iki törvény, mely különben az arany-bullának megerősítése, a nemesi birtokot illetőleg megváltoztatja az arany-bullát: a nemes ember nem rendelkezhetik a birtokával, apáról fiura, ha fiu nincs, a testvérekre, s ha az sincs, a rokonágra száll az, szóval a nemesség kezében marad. A birtoknak e megkötöttsége később nagy gazdasági bajok okozója lett, de abban az időben életkérdés volt a köznemességre. Csak így maradhatott meg a birtok a nemesség kezén, csak így lehetett biztosságban, hogy egyik-másik főnemes el nem veszi a birtokát, ha másként nem, úgy, hogy eladásra kényszeríti, amire abban az időben számtalan példa volt.
Mig a vezérek idejében a nemzettől kapta minden ember a birtokát, később, Szent Istvántól kezdve az Árpád-ház kihalásáig, magától a királytól, az ősiségi törvény megalkotásával király és nemzet, vagyis e kettőt egybefoglaló korona vált gyökerévé minden birtoknak: kis és nagy birtok ebből a gyökérből hajtott ki s kis és nagy birtoku nemes jogilag egyenlő tagja lett ismét a koronának. Erre szállott vissza a birtok, kis- és nagybirtoku nemesé egyaránt, ha vérbeli örökösök nélkül haltak el. Ez azonban egyebet is jelentett, azt nevezetesen, hogy a jobbágy, ki a földjét nem közvetlen a koronától kapta, hanem a földesúrtól, nem volt tagja a szent koronának, s nem a koronának, hanem annak a földesúrnak lett közvetlen alattvalója, akitől müvelésre földet kapott. A mi az előtt egyesek kiváltsága volt, most az egész nemesség joga lett: a földesur maga biráskodott a birtokán lakó jobbágy felett. Ezzel szemben a jobbágynak joga a szabad költözködés volt. Ezt a jogot már Róbert Károly megadta a jobbágyságnak, s ha a jobbágynak türhetetlenné vált a helyzete földesuránál, élt is e joggal, más földesur birtokára költözvén, kinél jobb sorsot remélt. De maguk a földesurak is még ezidőben elősegitették a jobbágyok költözködését, s mert a munkáskéz éppen Róbert Károly korában erősen megfogyatkozott az oligarkia garázdálkodása következtében (sokan még az országot is elhagyták), ha nem akarták, hogy földjeik parlagon heverjenek, egymás birtokáról csalogatták el a jobbágyokat. Voltak földesurak, a kik kihirdették, hogy a szabad embereket szivesen látják a birtokukon, s igérték, hogy megvédik őket, mint tulajdon jobbágyaikat. Mások az illető földesur háta mögött kötöttek egyességet a jobbágyokkal s elköltöztették házastól, mindenestől, a mi természetesen sok pörre, viszálkodásra adott alkalmat. A munkáskéznek ily módon való nyerésében sem a köznek, sem egyeseknek nagy haszna nem lehetett. S nem csoda, ha a föld értéke nagyot csökkent. Róbert Károly idejében egy ekényi földnek, mely körülbelől 150 holdnak felelt meg (egy hold hosszában 72, szélességében 12, vagyis összesen 864 ◻ öl volt) 3 márka volt az ára, vagyis a mai pénzben 63 forint. De annyi is csak úgy, ha a márkát tiszta ezüstben fizették s nem dénárokban. A föld értékének emelését s általában a gazdasági viszonyok javitását csakis ujabb telepitésekkel lehetett elérni. Erre törekedett Károly király s a felvidék és Erdély gyérebb népességü helyeit idegen földről jött földmivesekkel népesitik meg.
Az Alföldön a kunok már elhelyezkedtek volt, meggyökeresedtek, itt nem volt szükség telepitésre, annál nagyobb az ország északi részében s Erdélyben. Ezek az idegen földről jött telepítvényesek, németek, szászok, ruthének stb., teljesen uj községeket alapítottak. Szerződtek az illető földesurral s mert rendesen nem kész, művelhető földet kaptak, hanem erdőségeket kellett kiirtani, azután épiteni lakóházakat s művelésre alkalmassá tenni a földet, kezdetben nem fizettek haszonbért a földesurnak. Minden család 40-40 holdat kapott müvelésre, a soltész, a telepítvényesek vezetője s az uj község bírája pedig kétannyit és örök időkre tehermentesen. Ő el is adhatta a maga részét, de a többi telepítvényes nem, s bár a föld öröklődött apáról fiura, a tulajdonjog a földesuré volt.
De övék volt a ház, a gazdasági épület és szerződéseik értelmében »világos nappal« elköltözhettek más földesúr birtokára, magukkal vihetvén házaikat is. Némely szerződésben tizenöt-husz év is volt kikötve, mely idő alatt nem kellett fizetniök földbért, azután pedig minden telek után egy negyed márkát fizettek, néha többet is. A soltészt maga a község választotta, ez választotta a papot is. A soltész szedte be a földbért s úgy ez után, mint a birságolások után is, járt neki néhány százalék. A kikötött földbéren felül azonban a telepitvényesek természetben is fizettek a földesurnak, éppen mint a többi jobbágyok, nevezetesen egy hordó sört, egy hizott sertést, nehány bárányt, baromfit, tojást, kalácsot, zabot, de ennek fejében tüzelő és épületfát kaptak a földesúr erdejéből, s meg volt engedve nekik a halászat és vadászat is. Ezenkivül, természetesen, tizedet fizettek a papnak s ha meghalt valamelyik, a hagyaték egy hatoda az egyházközséget illette.
A jobbágyság szabad költözködése, a telepitések erélyes támogatása mellett, nagy érdeme Róbert Károlynak, hogy a népet sulyos nagy teher alól szabaditotta meg a pénzverés rendezésével. Őelőtte ugyanis királyainknak egyik fő jövedelmi forrásuk volt a pénzbeváltásból származó kamarai nyereség. Csaknem évről évre változott a pénz s a beváltásnál lehető alacsonyon számították a régit s lehető magasan az ujat. Igy például egy fél font (egy márka) tiszta ezüstből 480 kis dénárt vertek, de csak négyszázat adtak egy márka értékében, 80 dénárt viszatartottak pénzverő költség czímén. Így ment ez évről évre. Ennél terhesebb adót alig lehet elképzelni. E mellett a hány pénzverő volt, annyiféle volt a márkák értéke. A budai márka például 56 garasos volt (egy garas 6 budai vagy 10 bécsi dénárt ért), a győri, fehérvári, erdélyi 40 garasos, a pécsi 48-as, a kalocsai meg a bácsi pénzverő márkája pedig 60 garasos. Károly király a kamarai nyereséget megszüntette s helyében adót vetett ki, még pedig portánként 18 dénárt vagyis 1/8 márkát. Ezt a 18 dénárt minden kapu után, melyen egy szénás szekér befért, fizetni kellett, akár egy, akár több család lakott, ha csak az e czélra kiküldött bizottság eskü alatt nem erősité, hogy az illető képtelen a fizetésre szegénysége miatt. Ennek az adónak a fizetése alól kivette a törvény a király, a királyné, az egyházak s mások cselédeit, a földes urak fegyveres szolgáit, az egyházakat, városokat és várakat, kik egyenesen kiváltság utján oldódtak fel az adó fizetésének kötelezettsége alól.
Nagyot lendített Károly a bányászat ügyén is azzal, hogy az illető birtokostól, kinek földjén valami nemes érczet találtak, nem vette el a területet, hanem meghagyta annak a kezén s a jövedelem egyharmada a birtokosé maradt. S nem szabad felednünk, hogy ő alatta szünt meg a tüz- és vizpróbával való igazságszolgáltatás (?) is, csupán a perdöntő párbaj maradt meg. A tüz- és vizpróbát esküvel helyettesítette, de nemcsak a pereskedő feleknek, hanem a tanúknak is le kellett tenni az esküt. A perdöntő párbaj azonban megmaradt ezután is, s a felségsértéssel, hazaárulással vádolt egyének egy szál ingben, egy szál karddal voltak kénytelen megverekedni a királynak jól fölpánczélozott és fegyverzett vitézével, a mi bizony nyilvánvaló gyilkosság számba megy.
A szabad költözködés megengedése, a kamarai nyereség megszüntetése kétségtelenül oly tények, melyek a nép helyzetének javitására szolgáltak, de csak látszólag: valójában azonban a nép helyzete még sem javult Róbert és Nagy Lajos alatt. Különösen Nagy Lajos idejében Magyarország európai nagyhatalmassággá lett, de ennek a hatalomnak nagy ára volt: megérezte ezt a földesúr is, a jobbágy is. A főuraknak költséges bandériumokat kellett tartani, a köznemességnek is birtoka arányában katonát kellett állítani háború esetén s ezt a nagy terhet meg kellett éreznie a népnek. A kapunként fizetendő adó behajtásáért a földesúr volt a felelős, őneki tehát érdekében állott, hogy a jobbágy a fizetés elől másnak a birtokára ne meneküljön. A banderiumok tartásának nagy költsége vitte rá aztán Nagy Lajost, hogy 1351-iki törvényben a jobbágyságot kilenczed adó fizetésére kötelezte: ebből kellett a földesuraknak fedezni a bandérium költségeit. Egy rendes bandérium 400 fegyveresből állott s évi tartása körülbelül 20 ezer forintba került. Ily körülmények közt a nemesség mintegy rá volt utalva, hogy a jobbágyságot a röghöz kösse, sőt már Nagy Lajos megneheziti a szabad költözködést, a földesúr beleegyezéséhez kötvén azt.
Az 1351-iki törvény VI. czikkelye mondja ki a kilenczedadót s annak a behajtására szigoruan kötelezi a törvény a földesurakat, a minthogy valójában ez a kilenczed közvetett adó. A király nem ok nélkül tartott attól, hogy egyik-másik földesúr elengedi a kilenczedet vagy kevesebbet fizettet a jobbágygyal, csakhogy munkás kezet kapjon. Ennek azonban akként veszi elejét a törvény, hogy, ha a földesúr be nem hajtja, behajtatja a király az ő embereivel. A kamarai nyereség fejében portánként fizetett adó ugyanannyi, mint Károly idejében: minden egész telektől 3 garas s a törvényczikk meg is határozza e garas értékét: egy garas 6 dénár, értékben és mennyiségben 6 bécsi latot s 14 oly garas egy forintot (fertó) tegyen. »A kilenczedet szedni kell minden jobbágyainktól, szántó- és szőllőbirtokostól, bármely szabad helységben vagy udvarnoki szállásban, bármikép neveztessenek, és a királyné birtokain lakóktól (kivévén a kerített városokat) minden gabonaféléből és borból; úgyszintén az országnagyok és nemesek minden szántófölddel és szőlővel biró jobbágyaiktól, bármely birtokaikban minden gabonafélék és boraik kilenczedrészét maguk használatára beszedik és megkapják. A jobbágyokkal biró egyházi főrendüek is elsőbben a tizedet s annak utánna minden gabonaféléből s borból a kilenczedrészt behajtsák. És ha a kirendelt behajtást illetőleg másként cselekednének, az olyan ellenszegülő s a mi rendeletünket megmásítóinak birtokain, szokásunkhoz képest, az azokat illető gabonaféle s borbeli kilenczedet, minden megrövidítés s elengedés nélkül behajtatjuk, hogy az ekkép irántunk való tisztelet növekedjék és országunk lakói hivebben szolgáljanak.«
Az utolsó két szó megmagyarázza a kilenczed jelentőségét a király, illetőleg az ország szempontjából. A haderő állandóságának biztosítása lehetett Nagy Lajos szeme előtt s az e czélra szolgáló kilenczed szigoru behajtása volt a legfontosabb eszköz a czél elérésére. A nemesség terhét nem szabad kicsinylenünk s bizonyára voltak számosan, kik szívesebben megelégedtek volna kevesebb adóval a jobbágyok részéről, mert ha ezt tehetik, több és jobb munkaerőt szerezhetnek birtokaikra, a mi gazdasági szempontból csak előnyükre vált volna. A nagyobb uradalmak birtokosainak módjában is állott, hogy a jobbágyot a törvényes tartozás ellenében egy s más kedvezésben részesítsék, tették is ezt többen, hisz saját érdekük parancsolta ezt. Már a kisebb birtoku nemesség, mely rendesen egy faluban lakott a jobbágyával, sokkal inkább rá volt utalva, hogy a törvény szavaihoz szigoruan ragaszkodjék s felhajtsa a jobbágyon a kilenczedet és leszolgáltassa a robotot.
Az Anjouk idejében már az u. n. szolgaság megszünt, helyét a jobbágyság váltotta fel: ez a munkaerő. A törvény csupán a kilenczedet határozza meg, minden egyéb jobbágyi tartozás a két fél: a földes ur és a jobbágy szerződésén alapszik s ez a szerződés a hány, annyiféle volt.
A XIV. században megszünnek az u. n. vegyes községek is s a községek nagy része jobbágyközség, a kisebbik rész nemes község, köztük számos olyan, melynek népe várjobbágyból lett nemessé. Természetesen, a jobbágyközségek közt volt külömbség annyiban, a mennyiben egyiknek-másiknak a földesura több-kevesebb jogot adott. E jogok között a legnagyobb az volt, ha a község maga választhatta a biráját és a papját.
Mert rendesen maga a földesur nevezte ki a birót. A nemesi és jobbágyközségeken kivül azonban vannak még községek, melyeket sem egyikhez, sem másikhoz nem lehet számitanunk. Ilyenek a már említett soltészségek, melyek főként az ország északi részében egyes földes urakkal kötött szerződések alapján alakultak s melyek több rendbéli szabadságot és kiváltságot élveztek, ámbár az idők folyamán ezek is közönséges jobbágyközségekké lettek. Az erdélyi szászok földjén voltak az u. n. gerebiatus vagy gerebionatus községek. Igy hívták t. i. a birót, ki szintén afféle telepítést közvetítő lehetett, mint a soltész. Voltak aztán oláh kenézségek, melyekben pásztornépek laktak s ezek is hasonlatosak lehettek a soltészségekhez.
A kenézek közül nem egyet emeltek nemesi rangra a XIV. században, de maguk a kenézközségek lassanként megszüntek s oláh és orosz jobbágyközségekké váltak.
Mind e községek az idő folyamán jobbágyközségekké sülyednek s leszámítva Erdélyben a székelyeket és szászokat, az Alföldön a kunokat s a több-kevesebb kiváltsággal felruházott különféle nemzetiségű telepítvényeseket, az ország lakosságának zömét a XIV. században a jobbágyság teszi, mely a jóval kisebb számú nemesség uri hatósága alatt áll. A földesurnál kell keresnie az igazát s ha nem talált, meg kell nyugodnia, mert a szerény parasztnak messze a - király. Tisztán a földesur egyéniségétől függ a jobbágy jó vagy rossz sorsa. A mely földesur helyesen fogja föl a maga érdekét, védője, támogatója a jobbágynak, szívesen látja boldogulását, hisz akkor ő is könnyebben boldogul. De amint tovább megyünk a történelem fonalán, szomoruan kell tapasztalnunk, hogy a földesurak nagy része »rablógazdaságot« űz a jobbágysággal, csak a mát nézi, a holnapra nem tekint. Csak így magyarázhatók meg a parasztlázadások, melyek oly sürün fordulnak elő a külömben türelmes magyar nép multjában.
A jobbágyra rótt terhekből úgy Róbert Károly, mint Nagy Lajos idejében, csupán a kapunként fizetett 3 garas vagyis 18 dénár és a kilenczed az, amit törvény állapit meg, minden egyébb tartozás a földesur és jobbágy közt kötött urbéri szerződésben van meghatározva s ez a szerződés a hány, annyiféle. A 3 garast s a kilenczedet a földesur maga hajtja be, törvény kötelezi erre, s ha netalán kíméletből be nem hajtaná, behajtják a király emberei. A fényes, költséges banderiumok terhe tehát valóképpen a jobbágy vállára nehezedik, ámbár megérzi a földesur is, mert a már egyszer így megadóztatott néptől, melyet még az egyházi tized is terhel, hiába kiván nagy bért a művelésre átengedett földek fejében.
Abban a nehány urbéri szerződésben, mely a XIV. századból fenmaradt, nyoma sincs a kilenczednek és a tizednek, a mi természetes, hisz ezeknek a fizetésére a törvény kötelezte a népet. Hogy a jobbágy mit fizessen a földesurnak, ezt a törvény nem szabályozta, régi szokásjogon alapultak e tartozások, melyek nagyjában ugyanazok, de teljesen egyforma, pontról pontra egyező urbéri szerződés nincs. Maga Nagy Lajos király is kötött ilyen urbéri szerződést a németujvári vendégnépekkel, a kik e szerződés értelmében minden telek után fizetnek évenkint tiz dénárt, husvét ünnepére 12 tojást és 2 dénárt, pünkösd ünnepére két sajtot, 4 dénárérőt, s ugyancsak két dénárt. Minden telek után két ember köteles szénagyűjtés idején egy boglya szénát naponként összerakni, saját szekerével és lovával a várhoz szállítani; tavasszal, nyárban és ősszel, a rendes időben, minden telek után egy ember szánt és vet egy-egy napot, két arató arat s a gabonát köteles a várhoz szállítani saját szekerén. Ezenkívül hegyvámot fizetnek minden szőlő után, még pedig »régi szokás szerint« két hiteles mértékü csöbör bort, továbbá egy negyed köböl zabot s »a szokásos 4 dénárt.« A szerződés egyben meghagyja a várnagynak, hogy igazságosan járjon el a jobbágyokkal szemben, ne sanyargassa őket.
Ez a szerződés 1355-ben kelt. Nagyon elüt ettől az a szerződés, melyet Kont Miklós nádor és testvére, Tóth Lőrincz mesternek, Nagy Lajos király egykori tárnokmesterének fiai kötöttek a lendvai jobbágyokkal. A három ével később, 1358-ban kelt szerződés, mely a herczeg Batthyány család levéltárában maradt meg, következőkben foglalja össze a jobbágyak tartozásait: Minden jobbágy telekről fizetendő évenkint öt dénár, (tehát éppen fele, mit a németujváriak fizetnek Nagy Lajos királynak). Boldogasszony napjára három akó terményt, még pedig egy akó buzát, egy akó buzalisztet és egy akó zabot, továbbá egy-egy csirkét és két kenyeret. Advent ünnepére jár minden telek után egy akó zab, két kenyér, egy csirke, egy dénár, egy szekér fa és egy szekér széna; Szent Márton napja körül pedig minden tiz jobbágytelek után sertés-tized fejében 3 denár.
A szőllőművelésre minden telek után öt dénár s ezen kivül szüretkor a termés tizedét, mit a jobbágy saját szekerén tartozik Lendvára szállítani.
A gazdatiszteknek Mihály arkangyal ünnepére adnak egy akó zabot, egy akó buzát, egy csirkét és egy sajtot minden jobbágyház után. A falusi birók ugyancsak Nagy Boldogasszony napján kötelesek adni a földesurnak egy-egy kappant s egy-két kalácsot; hushagyókedd napja körül ismét egy-egy kappant s egy-két kalácsot. A falujokbeli templom fölszentelésének forduló napján egy-egy csirkét s két sajtot ád minden jobbágyház. »Minden egyéb adót, szolgálatot elengedünk« - mondja a szerződés.
Ha valamelyik jobbágy máshová akar költözni, ezt megteheti, ha senkinek sem tartozik vagy valami törvényes ügy nem akadályozza abban, de előbb fizetnie kell a szokásos 12 denár váltságot, továbbá két kalácsot, egy csirkét s egy akó zabot. Ha ezt megadta: mehet, viheti magával minden javát, házát, csürét vagy eladhatja másnak.
Tehát ez a »szabad költözködés« nem ment oly könnyen, hiába adta meg a törvény az erre való jogot. Az 1351-iki törvény világosan elrendeli azt, hogy egyik földesur a másik földesur jobbágyát erőszakkal el nem hurczolhatja a maga földjére; azt is elrendeli, hogy a költözködni akaró jobbágyot régebbi vétkeért visszatartani nem szabad, csak az esetben, ha épp akkoriban követett el valami kihágást, gyilkosságot, gyujtogatást vagy egyéb »iszonyatosságot,« - de a földesuraknak volt rá gondjuk, hogy megnehezítsék a tovább költözködést, amint Kont Miklós szerződéséből is látható, a ki 12 denárt, két kalácsot, egy csirkét s egy akó zabot köt ki az esetre, ha valamelyik máshová akar költözni.
Amit Kont Miklós kiköt, még csekélységnek látszik, de csakhamar látni fogjuk, hogy a szegény jobbágy hiába fizette meg köteles tartozását, a földesur mégsem bocsátotta el. Nagy Lajos még, ugy a hogy, féken tartja a főnemességet, megvédi a sulyos terhek alatt roskadozó jobbágyságot, sőt fenmaradt róla, hogy álruhában járt szerte az országban, hogy saját szemével lássa, mint bánik a földesur a szegény néppel, - de már Zsigmond, Albert és Ulászló idejében ismét felülkerekedik az oligarkia, a nép helyzete mind sulyosabbá lesz s ugyanabban az időben, midőn nyugot felől a husziták, dél felől a törökök fenyegetik romlással, pusztulással a hazát, az elviselhetetlen terhek alatt roskadozó jobbágyság kitűzi a lázadás zászlaját.
Három száz esztendő keserűsége gyűlt össze a nép szivében, nem csoda, ha kitört s megtorolni vágyott mind a sérelmet, mit a féktelen oligarkiától szenvedett.
Most még nem a szabadságért harczol a nép, erre talán gondolni sem mert, csupán terheinek igazságos könnyebbítéseért.
A következő fejezet megmutatja: mi haszna volt a szegény népnek abban, hogy fegyvert fogott az igaza mellett.
<< előző rész következő rész >>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
