| Történelem : A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 6. Megye és község. |
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE I. 6. Megye és község.
Benedek Elek 2010.01.30. 10:36
Mansio vagy mansus: ez volt a földmíves nép lakóhelyének a neve. A ház s a hozzá tartozó udvar és kert. De használják a domus szót is, melylyel eredetileg a nagyobb birtokosok házát különböztették meg a szegény nép manzióitól. Néhol a nép a manzióval egybefüggő területen kapott szántóföldet, kaszálót, másutt meg a művelésre szánt föld távolabb esett a manziótól. Ezen kivül minden község határán volt közös birtok (legelő és erdő), mit a földmíves nép együtt, egyforma joggal használt. A zsellérnépnek azonban, melynek a kezén nem volt föld, a közös birtokban sem volt része. A XI. században már bátran beszélhetünk nagy-, közép- és kisbirtokról. Nem is beszélve a királyról és családjáról, a főpapok már nagybirtokosok, nemkülönben azok az urak is, kik örökség és a királynak tett szolgálatok utján jutnak nagyobb területekhez. Mind jobban és jobban kezd formálódni a nagybirtokosok osztálya. És formálódik a középbirtokosok osztálya is, a középnemesi osztály, mely szintén királyi adomány utján kapta kisebb terjedelmű birtokát. Legnépesebb, természetesen, a kisbirtokosok osztálya, mely a maga vagy a más földjét művelte. forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/
A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
ELSŐ KÖTET
A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG
Megye és község.
Vár és megye. - A községek alakulása. - Villa és praedium. - A községek a lakosok szerint. -
Hat féle magánbirtok. - A földmérés. - Nyilföldek. - Az eke. - A gazdasági élet fejlődése.
Midőn Szent István megbontja a régi törzs-szerkezetet, s a törzs- és nemzetségfők helyébe általa kinevezett ispánokat állít a várak felügyeletére, egyben megveti alapját a mai vármegyének is. Maga a várszerkezet ugyan tisztán katonai jellegű intézmény, de a várispánok hatalma a várak birtokán kivül, nemesi földeken lakó népekre is kiterjed pénz- és tizedügyekben, ideértve a nemességet is, s ez által létesűl az első kapcsolat vár és megye, vagyis ama kerület közt, melyen a prédiumok, a nemesi földek, feküdtek. Egyébként, történetiróink egy része teljesen külön álló intézménynek állítja a várispánságot és a megyét, s csak később, az idők folyamán egyesül a kettő, lesz az igazi, a mai vármegye. E vélekedés szerint, a katonai szerkezetű várispánságot a megye területéből hasították ki, de nem csupán egy-egy darabban, mert voltak földek a megye, sőt a harmadik megye területén is szétszórtan, melyek ehhez vagy ahhoz a várispánsághoz tartoztak, s az ott lakó várjobbágyok és népek is közvetlen az illető várispán hatósága alatt állottak. Maga a megye nagyobb terjedelmű nemesi kerület volt s a várispánság is többnyire a megyétől vette a nevét. Földrajzilag tehát a várispánság tartozott a megyéhez s nem megfordítva. A várispánnak, mint még az Arany bullából is kitünik, nem volt szabad a nemesek birtokait illető ügyekben és pörökben biráskodni, sőt még akkor is, ha nemesek pörlekedtek várjobbágyokkal, e pörökben a nádor vagy országbirája mondott itéletet, ha csak a biráskodásra külön fölhatalmazást nem nyertek: a várispánok magától a királytól vagy a nádortól. Tehát csupán, amint már említettük, a pénz- és tizedügyekben biráskodhattak a megye területén. A pénz veretése s a pénz értékének megállapítása a korona joga volt, a tized is kétféle: királyi és egyházi tized, magától érthető tehát, ha e két dologban a király emberének biráskodási joga volt. A korona állapitotta meg a külföldről bekerült pénz értékét és alkalmazta a magyar pénz értékéhez s a várispánok ügyeltek arra, hogy a pénzcserénél visszaélés ne forduljon elő. A nemesség jobbágyai a királyi tizedet, mely tulajdonképpen a termés kilenczede volt (az egyházi tized volt az igazi tizedrész), egyenesen a király embereinek szolgáltatták át, csak később kapták meg a földesurak a maguk számára ezt a tizedet: a robot mellé a dézsmát. A mi különben a parasztnak jóformán mindegy volt: a dézsmát így is úgy is csak meg kellett adni, a termésből.
Egy volt-e a megye és a várispánság, vagy ha más-más volt, melyik olvadott a másba: ennek a vitatása nem tartozik ide. Elég annyit feljegyeznünk, hogy szent István idejében körülbelől 45-50 várispánság (vagy megye) lehetett s később emelkedik e szám 72-re. Az Árpád-korszak végén már jóformán megszünt a várispánság intézménye, a várföldek nagy része a folytonos királyi adományozások következtében nemesi birtokká válik, a hatalmasabb urak kezére kerül s ezzel egyszerre gyengül a királyi hatalom és a közép nemesség ereje is. A főnemesség türhetetlen hatalmaskodása indítja arra a szegényebb rendű nemességet, - mely a főurak hatalmaskodását épp úgy érezte, mint a parasztság, - hogy egyesült erővel megalkossa a mai vármegyét: az ősi jognak, szabadságnak e századokon át erős védő bástyáját.
Szent István korában s az után következő egy-két száz esztendőben még csak a csirája van meg tehát a mai vármegyének. De minket külömben is közvetlenebbűl érdekel a község alakulása. Itt találjuk a földnépét mindennapi munkájában: ezzel kell megismerkednünk közelebbről, a mennyire lehetséges.
Lakóházakat és az akkori viszonyokhoz mérten rendezett községeket már a honfoglaló magyarok találtak itt. A XI. század folyamán már a magyar nép is megszokja az állandó lakást s különösen a várak környékén megkezdődik a községi élet. Szent István törvénye tíz falut kötelez egy templom építésére: ebből tehát látható, hogy csak néhány család lakhatott még együtt, egy községben. De végre is: megvan a község. És megvan a községi élet, a községnek előljárói vannak.
Nád kunyhók, földbe vájt putrik, hordozható faházak: ezekben lakott a XI. század magyar népe. A ki egyik faluból a másikba költözött, vitte a házát is. A földmívelő nép még nincs úgy a röghöz kötve, mint később a jobbágyság. A nép jó nagy része még mindig pásztoréletet folytat, nyáron át sátorban lakik, s csak télen huzódik a melegebb putriba.
A községek külső képe csaknem egyforma. Minden tizedik községnek van temploma. De csak a törvény rendeli, hogy minden tíz községnek egy temploma legyen, kérdés, ha jutott-e minden tiz községre egy templom. Villa és praedium: a községnek e két hivatalos neve maradt fent e korból, de a kettő közt a különbséget aprójára nem tudjuk, csak azt, hogy a villában inkább megvolt a községi jelleg, mint a praediumban, mely nagyobb területű nemesi birtok volt: központja a földesur lakása, a gazdasági épületek, a szolgák, munkások lakóhelyei s bizonyos távolságokban ismét tanyák. A villának tehát községi, a prédiumnak tanyaszerű jellege volt.
De már a villák, a lakosok szerint, különböztek egymástól. Némely faluban csupa szabad emberek laktak, másban csupa szolga népek, és voltak faluk, melyeknek vegyes volt a lakossága. A szabad községek lakói főként a várjobbágyok és vendégek voltak, a szolgai községek rendesen a földesurak birtokain alakultak s ezek ismét kétfélék: olyanok, melyeknek lakói mindenféle munkát végeztek s olyanok, melyeknek lakói csak bizonyos meghatározott munkára voltak kötelezve, a földesurtól kapott föld használata fejében. Legtöbb volt a vegyes lakosságú község, hol szabadok és nem szabadok összekeveredve laktak s a mennyiben egy ilyen községben több földesurnak volt szolganépe, ugyanegy faluban lakó szolganépnek az urához való viszonya más-más természetű lehetett. A szabad községek maguk választották előljáróikat, a szolgaközségekben a földesur rendelkezett, a vegyes községekben már nem egyedül a földesur: a népnek is volt beleszólása.
Mansio vagy mansus: ez volt a földmíves nép lakóhelyének a neve. A ház s a hozzá tartozó udvar és kert. De használják a domus szót is, melylyel eredetileg a nagyobb birtokosok házát különböztették meg a szegény nép manzióitól. Néhol a nép a manzióval egybefüggő területen kapott szántóföldet, kaszálót, másutt meg a művelésre szánt föld távolabb esett a manziótól. Ezen kivül minden község határán volt közös birtok (legelő és erdő), mit a földmíves nép együtt, egyforma joggal használt. A zsellérnépnek azonban, melynek a kezén nem volt föld, a közös birtokban sem volt része.
A XI. században már bátran beszélhetünk nagy-, közép- és kisbirtokról. Nem is beszélve a királyról és családjáról, a főpapok már nagybirtokosok, nemkülönben azok az urak is, kik örökség és a királynak tett szolgálatok utján jutnak nagyobb területekhez. Mind jobban és jobban kezd formálódni a nagybirtokosok osztálya. És formálódik a középbirtokosok osztálya is, a középnemesi osztály, mely szintén királyi adomány utján kapta kisebb terjedelmű birtokát. Legnépesebb, természetesen, a kisbirtokosok osztálya, mely a maga vagy a más földjét művelte.
Ez a három felosztás azonban csak a birtok terjedelmére vonatkozik, a birtok jogi természete sokkal többféle volt. Már szent István törvénye határozott különbséget tett az egyházi, a várbirtok és a magánbirtok közt, a mi önként érthető, más-más lévén a rendeltetésök. Mig az egyházi birtok egyenesen királyi adomány s bizonyos kikötésekkel járt ez az adományozás, a várbirtoknak pedig megvolt a maga határozott rendeltetése, a magánbirtok a hány, annyiféle természetű volt. Wenzel Gusztáv hatféle magánbirtokot sorol föl Magyarország mezőgazdaságának történetében, ebből az időből. Nevezetesen: 1. az a birtok, mely a nemzetségi szállások osztályából keletkezett, s mely részben nagy, részben kisbirtok lehetett. Vagy közös birtok is, a mennyiben az osztály még nem történt meg. 2. Az adományos birtok. Ez is kétféle volt: vagy közvetlen adta a király örök joggal, valamely szolgálat jutalmául, vagy a nemzetségi szállások örökösei lemondtak az ősi nemzetségi jogosítványról s királyi adománynyal cserélték föl azt, abban a hitben, hogy így a tulajdonjog biztosabb. 3. Az a birtok, melyet a tulajdonos másra ruházott tulajdonul vagy használás végett - haszonbér fejében. 4. A szabad községek s különösen a városok belső és külső telkei. 5. Az a birtok, mely azoknak a lakosoknak volt a kezén, kiknek ősei már a honfoglalás előtt itt voltak. Ilyennek mondja Wenzel a székelyeket. Vagy azoknak a kezén, a kiknek ősei a honfoglaló magyarokkal jöttek be vagy később, nevezetesen: az oroszok, bessenyők, jászkunok, a szepesi és erdélyi szászok. Ezeknek a tulajdonjogát mind királyi privilégiumok szabályozták és erősítették. 6. A paraszt birtok, mely tulajdonkép mások földjén volt. Rengeteg erdők kiirtása és mocsaras helyek kiszárítása által nagy területeket tett termékennyé a szolganép s ha ennek az általa megjavitott földnek a használatáért tartozott is a birtokosnak bizonyos szolgálatokkal, mihelyt ezt teljesitette, a maga munkájának ura volt s az »örökös jobbágyság - mondja Wenzel - mindig csak olyan szó volt, mely a legmostohább időkben sem hatott vissza jogilag a paraszt ember személyes állására.«
Megismerkedvén nagyjában a különféle természetű birtokokkal, nézzük most, milyenszerű a XI. század népének gazdasági élete. Hogyan gazdálkodtak, mit termeltek? Nyilvánvaló, hogy a községek alakulásával együtt kellett járni az egyes községek közt levő határ megjelölésének is. És ezen a területen belől föl kellett mérni kinek-kinek a földjét. Külön az egyesek földjét, külön a közös birtokot. Most már nem lehet ma itt, holnap ott akasztani az ekét a földbe, nem legeltethetnek kényök-kedvök szerint akárhol: a föld nagy részének gazdája van. Van már mérték is, mely szerint a földet felmérik. Az egységes mérték: az ekealja, vagyis akkora földterület, melyet négy ökörrel egy nap föl lehetett szántani. Ingadozó mérték, mert ökre s földje válogatja, hogy mekkora területet lehet szántani egy nap. A következő században azonban már van rá adatunk, hogy az ekealja-föld száz hold volt. De van arra is adat, még a XII. században is, hogy az ekealja területét szemmértékre határozták meg. Használták mértékül a nyillövést is: nyillövésnyi hosszuságban vagy szélességben mérve fel a földeket. A hosszukás formájú földet ma is nyilföldnek hívja a nép. Vannak ma is némely községek határán földterületek, melyeknek nyilföld a neve. És mondják, ha egy darabot kihasítanak valamely földből: kihasítottak belőle egy nyilat.
Ha szemmértékre mérik is fel a földet, de - fölmérik: becse van már a szántóföldnek is. Lassanként az eke is más, a maihoz hasonlatos formájúvá lett. Kezdetben, a honfoglalás idején, idomtalan fatörzsek ágaival döröszölik fel a földszinét, majd a gerendélybe fakampót illesztnek, mignem a XI. században ezt a fakampót már vaskampóval helyettesítik. Később jő a vaskampó elé a kormányzó vas, mely nélkül tökéletes szántást el sem lehet képzelni. Egyébként, meglehet, hogy túl a Dunán, hol frank uradalmak voltak a honfoglalás idején, már a honfoglaló magyarok is használták a tökéletesebb ekét, mely aztán lassanként országszerte elterjedett. Azért tökéletesebb, mert megvolt az ekének három fontosabb része: a gerendély, végén az ekeszarvával, a lapos vas és a csoroszlya.
Kasza és sarló megvolt már a mai formájában. Volt fa- és vasvilla, s megvolt a csép is. Learatván a gabonát, csürökbe rakták, vagy a szabad ég alá, kazlakba s néhol cséppel verték ki a szemet, néhol meg nyomtatták.
A szántásnál főként az ökröt használják s nem valószinűtlen, hogy szent László törvénye a földmívelés érdekeire is gondolt, midőn szigorú büntetéssel sujtja azokat, kik lovat és ökröt az országból kivisznek. De különben is, kevés lévén a pénz, állatokban van a vagyon túlnyomó része, azzal fizetnek pénz helyett, azzal váltják meg magukat némely büntetés alól. Feleséggyilkos, esküszegő, ha előbbkelő ember volt, 50 tinóval válthatta meg életét, a közember 10 tinóval, a szolga öttel. Mi volt az ára egy tinónak? Egy arany penza, mely a mai érték szerint 2 forint 70 krajczár lehetett, vagyis ötven tinó ára 135 forint. Ez szent István idejében volt. Szent László idejében már 110 penza a gyilkosságnak a váltsága, körülbelől 300 forint a mai értékben s ez egy ember vagyonának az átlagos értékét jelentette. Ebbe a vagyonba bele van számítva a gyilkosnak minden java, szőlője, földje, férfi és nő szolgája. Ebből, a vagyonból két rész a meggyilkolt, egy pedig a gyilkos hozzátartozóinak jutott, de ha a gyilkosnak 110 penza érőnél kevesebb vagyona volt, a szabadságát is elveszítette. Körülbelől tehát 66 penzában, vagyis 66 tinó árában volt megállapítva az emberi élet értéke. Ha t. i. oly valaki ölte meg, a ki megtudta ezt fizetni.
Mindezzel csak arra akartam mutatni, hogy a vagyon valóképpen a mai 300 forintnak megfelelő értéknél kezdődött. És ennek a vagyonnak jó részét az állatok tették. Ökör, tehén, ló, juh és sertés. Aminthogy, főként az Alföldön, még ezidőben az állattenyésztés volt a fő. Legelő és kaszáló foglalta el a termő föld nagy részét, szántóföld vajmi kevés. S mig az ország egyéb részeiben, különösen hol a papok vezették a gazdaságot, a hármas forgó rendszer meghonosult, az Alföldön tovább folyt az ősi, u. n. fűgazdálkodás. De később, ha a Dunántulról indult ki a hármas forgó rendszer a szántásban (vagyis egymásután két évben bevetették a földet s a harmadik évben ugarban hagyták), viszont a Dunántulra meg az Alföldről ment az ősi fűgazdálkodás, vagyis a kaszálónak és legelőnek a szántóföldnél való nagyobb kultiválása.
A mi hasonlóság volt a különböző vidékek gazdasági élete közt azt első sorban a papságnak köszönhetjük. A benedekrendiek, a premontreiek és a czisztercziták, ahol vannak, mindenütt meghonosítják a hármas forgó rendszert, tehát az Alföldnek is egyes vidékein, irtják és irtatják a rengeteg erdőségeket, szárítják a mocsarakat, felszántják a parlag földeket, együtt dolgoznak a földnépével, aminthogy erre kötelezik is őket a szerzet szabályai. Szent Gellért legendájából több szerzetesnek a nevével is megismerkedünk, kiket a Dunántulról egyenest a Tisza alsó vidékére küldöttek, a földmívelés terjesztése, megkedveltetése végett. Ezek az egyszerű szerzetesek országszerte megnemesítik példájukkal a gazdasági munkát, mit a harczias természetű magyar addig magára nézve megbecstelenítőnek tartott. Ez a buzdító példa mindenütt ott van a nép előtt, mert az ország minden részében van a püspökségeknek és apátságoknak birtoka. S nemcsak a királyok s királyi herczegek adományoznak földeket, példájukat már a nagyobb urak is követik. Atha, Salamon nádora somogyi ispán korában kolostort építtet a mai Kaposvár mellett. Péter ispán Borsodban megalapítja a százdi monostort s annak a részére a Hortobágy vidékén szolgát, földet, rengeteg marhát ad. S hogy mennyire az állat tette a vagyon nagy részét, kitünik Péter ispán adományozásából is, aki a monostornak a mellett, hogy 104 házi szolgát, 30 lovast, 20 magyart és tiz bessenyőt, hat takácsot, tiz szőlőt és méhest ad, ezenfelül még tiz pár lovat, 100 darab szarvasmarhát, 500 birkát, 200 disznót adott. Ugyancsak Péter ispán Dombrádon (Szabolcsban) tizennégy családot ajándékozott a monostornak, akiknek az volt a kötelességök, hogy zsindelyt hordjanak a kolostor befödésére és ezenkivül még sok szántóföldet, kaszálót, legelőt, szolgát és marhát.
Ott, hol egy úr ennyit ajándékozhat, bármi csekély értéke volt a földnek és marhának, megvan már az akkori felfogás szerint nagy vagyonú arisztokráczia. De kitűnik ebből egyéb is: az urak szolgálatában álló nép bizonytalan sorsa. Ma ennek a szolgája, holnap másnak, nem kérdik tőle: akarsz-e gazdát cserélni, együtt ajándékozták el a földdel és az állattal. Egyik a másnak kiegészítő része, a föld s az állat szolga nélkül - fél ajándék. Mit ér a föld, ha nincs, aki művelje? S mit az állat, ha nincs, aki gondozza?
A házi állatok közül a ló tenyésztésére fordítják a legnagyobb gondot. Királyoknak és magánosoknak, egyházi és világi főuraknak nagy méneseik vannak. Szent István a zalavári apátságnak tizedet adományozott a csepelszigeti ménesből, melyet még Árpád alapított volt; I. Endre király pedig évenként 50 lovat adott egyik méneséből a tihanyi apátságnak, s midőn III. Béla 1190-ben megerősíti a pécsi püspökség jogait, a püspök megyéjében lévő ménesei után tizedet rendelt a püspöknek. A pécsváradi, tihanyi és csatári apátoknak nagy méneseik vannak s a dömösi prépostról följegyezték, hogy egyik ménesében, 1138-ban, 70 kancza és 20 csikó volt. A földnépe is első sorban lovat tenyészt: ennek veszi legnagyobb hasznát a gazdaságban. A nagyobb birtokosok jószágain »lovas jobbágyok« is vannak, kik csak lóval szolgálják a földesurat.
A ló után jön a szarvasmarha s a magyarfajta ökör az Alföldről csakhamar elterjed az egész országban, sőt az az idegen fajtájú marha is, melyet a honfoglaláskor a Duna vidékén találtak, idővel kivetkezik eredeti jellegéből s lassanként fölveszi a magyar fajta tulajdonságait. A juh, a kecske, a sertés már szintén fontos gazdasági tényező. A juhnyájak pásztorai külön rendet is alkotnak, külön biráik vannak, sőt a sertések pásztorai is, a kanászok, itt-ott külön községekben laktak s nevezetesen Szent-Gál község Veszprémmegyében, eredetileg kanászok községe volt.
A baromfitenyésztés sem ismeretlen már. Tyukból, ludból tizedet ad a nép. És tenyésztik a méhet is. Mézből és viaszból szintén tizedet adnak. Az egyes apátságok alapító okleveleiből kitűnik, hogy az apátságok birtokain külön álló osztályként szerepeltek a méhészek s a viasz elkészítésére is külön viaszkészítőket használtak.
Ha kezdetleges eszközökkel is, megtermesztik a legszükségesebb gabonaféléket, buzát, rozsot, árpát, kölest, zabot, s van már száraz és vizi malom, hol a gabonát lisztté őrölik. Szent Gellértnek, ki utaztában megszáll egy háznál, feltűnik, hogy a kézi malmot hajtó rabszolgaleány dalol, miből azt következteti, hogy nem lehet oly nagyon rossz a sorsa. A mai sóőrlőhöz hasonlatos lehetett ez a kézi malom, amilyen még sok paraszt háznál látható. Az árpából nemcsak kenyeret sütnek, de sört is készítnek, termelik a komlót is ugyane czélra. A szőlőmívelés a legkedvesebb foglalkozásnak látszik s valószinű, hogy ezt már a nyugatról ide jött papok is a néptől tanulják el s azután fejlesztik a néptől megismert alapon tovább. A borsót, lencsét, babot szintén termelik s a kolostorok példájára a paraszt házak körül is vannak kis konyhakertek, a hol termeltek párhagymát, vörös- és foghagymát, paprikát s mindenféle hasznos növényt.
Már nem a kezdet legkezdetén áll a gazdasági és az ipari élet. Együtt fejlődik, ha lassan is, a községi élettel. Az összekeveredett népek, magyarok és nem magyarok kezdik megszokni a rendes, a röghöz kötött életet. Megvan, ha kezdetleges formában is, a megyei és községi szervezet. A föld népe királyi és földesuri hatóság alatt áll egyszerre, de sorsa még kedvezőnek mondható, az ezután következőhöz képest. Amely mértékben nő a főurak hatalma, abban a mértékben fogy a nép szabadsága, rosszabbodik a sorsa minden tekintetben. Mert igaza van abban a tudós Wenzelnek, hogy az »örökös jobbágyság« olyan szó volt, mely jogilag nem érintette a jobbágy személyes szabadságát - de mi haszna volt ebben annak a szegény jobbágynak, ha a főnemesség jogot, törvényt nem tisztelt s nem is volt hatalom, - oly idők is voltak - mely erre a tiszteletre megtanítsa?
<< előző rész következő rész >>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
