|
TIBORCA története IV. 14.
Bóna Mária Ilona 2010.03.19. 08:16
Otthon, férjemnek kifakadtam. - Itt a bizonyíték, hogy nem az anyuék és nem is a gyerekeim nehezítik meg a továbbtanulásomat, hanem az a sok negatív megkülönböztetés, herce-hurca – ami, most pl. az indexem körül kialakult! Tett valamilyen elhárító megjegyzést, de nem hagytam annyiban! - Nem én tehetek róla, hogy mindig velem történik meg ez a sok rossz! Legyél egészen biztos abban, hogy nem vagyok annyira hülye, hogy direkt megkérem őket arra, hogy bántsanak! Igen is követeltem, még ülősztrájkoltam is, hogy vegyék elő az indexemet, mert látni akarom! - Hát, ez az, örökké cirkuszolsz és akkor csodálkozol, hogy mindenhonnan kiutálnak! - Tudod, mit? Jogom van az indexemhez! Járj utána te magad! Mint minisztériumi főtanácsosnak, talán nagyobb súlya van a szavadnak! Te taníttatsz! A te nevedre könyvelték el a számlákat! Menj oda és közöld velük: látni akarod a tanulmányi eredményeimet!
TIBORCA története
IV. f., 14. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Mint egy ék ott volt közöttünk a teljesítményközpontúság
Kettesre „értékelte” szereplésemet a vizsgabizottság. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy továbbra is hallgatója maradhattam a főiskolának!
Ezt az évfolyamot úgy fejeztem be, hogy fogalmam sem volt arról, milyen osztályzatot kaptam az írásos vizsgadolgozataimra. Ilyen tantárgy volt például, a szociológia, melynek előadója Székely György volt. Szociológiából, Buda Béla: Empátiacímű műve alapján készítettem el, a „Szenzibilitásvizsgálat…” című dolgozatomat. A tanulmányi előadónak kellett átadni. Agyon aggódtam magam miatta, mert attól féltem, hogy Székely György meg sem fogja kapni, és akkor nem iratkozhatok be a következő félévre. Ilyenkor, amikor idáig eljutottam gondolatban, hallani véltem férjemet:
- „Én megmondtam, hogy ez lesz a vége! Nem csoda, hogy kibuktál, hiszen azt a két vén mocskot választottad a tanulás helyett!”
Azért voltam ilyen rosszhiszemű, mert ezt már eljátszotta velem a tanítóképzős, sikertelen felvételi vizsgám után. Csak akkor a gyerekeket nevezte meg bűnbaknak!
Ezzel, két legyet ütött akkor egy csapásra, mert a gyerekek – hallván apjuk megjegyzését – ettől fogva bűntudatot éreztek a saját létezésük miatt is.
Abban a hitben éltek, hogy tönkretették a karrieremet!
Elhitték (velem együtt), hogy a társadalom miattuk lökött ki magából újra és újra! Anyai szívemnek ez annyira fájt, hogy majd beleszakadt!
Az volt a baj, hogy akkor, hirtelen nem tudtam ezzel a rosszindulatú gondolattal mit kezdeni.
Válaszul, nem győztem gyermekeimnek bizonygatni:
- Drága gyerekeim! Három jó dolog történt velem összesen egész életemben! Ez, pedig az volt, amikor megtudtam, hogy éppen a szívem alatt hordom valamelyik magzatomat! Nem az élet terheitől, nem az anyasággal járó feladatoktól nem tudtam továbbtanulni, hanem egészen más miatt!
Bizonygattam újra és újra, még éveken keresztül.
*
A harmadik évfolyamra már a Belvárosba „kihelyezett” vizsgaközpontba kaptam értesítést arról, hogy beiratkozhatok a következő szemeszterre, mihelyt befizettem a félévi- megemelt vizsgadíjat és leadom az indexemet.
Félelemmel teli értetlenkedéssel jelentkeztem a tanulmányi előadónál a pénzzel. Amikor az indexemet kérte, elmondtam az igazat.
- Sajnos, én az indexemet utoljára egy kartondobozban láttam, az egyik beszámolóm után.
Hosszas keresgélés és telefonálás után közölte velem, hogy valószínű a pécsi tanulmányi osztályon maradt. A tandíjat, szabályosan befizettem a pénztárban, és megkaptam a félévi tematikát. Megkönnyebbülve láttam, hogy Agárdi már nem fog „oktatni”.
Az első órák azzal teltek, hogy keresték rajtam az indexemet, merthogy „még nem adta le”. Ekkor már nagyon szerettem volna látni a saját szememmel, és egy alkalommal leültem a tanulmányi előadó irodájában és közöltem vele:
- Innen addig nem mozdulok, míg meg nem keresi!
Természetesen, amikor becsengettek a következő órára, felálltam és bementem az előadóba az előadást meghallgatni. Semmiről nem akartam lemaradni!
Otthon, férjemnek kifakadtam.
- Itt a bizonyíték, hogy nem az anyuék és nem is a gyerekeim nehezítik meg a továbbtanulásomat, hanem az a sok negatív megkülönböztetés, herce-hurca – ami, most pl. az indexem körül kialakult!
Tett valamilyen elhárító megjegyzést, de nem hagytam annyiban!
- Nem én tehetek róla, hogy mindig velem történik meg ez a sok rossz! Legyél egészen biztos abban, hogy nem vagyok annyira hülye, hogy direkt megkérem őket arra, hogy bántsanak! Igen is követeltem, még ülősztrájkoltam is, hogy vegyék elő az indexemet, mert látni akarom!
- Hát, ez az, örökké cirkuszolsz és akkor csodálkozol, hogy mindenhonnan kiutálnak!
- Tudod, mit? Jogom van az indexemhez! Járj utána te magad! Mint minisztériumi főtanácsosnak, talán nagyobb súlya van a szavadnak! Te taníttatsz! A te nevedre könyvelték el a számlákat! Menj oda és közöld velük: látni akarod a tanulmányi eredményeimet!
Az ülősztrájkommal, vagy férjem közben járásával(?) elértem, hogy az előadó leutazott Pécsre és az indexem a legközelebbi félévi beszámolóm előtt már kézbe vehettem. Míg kitöltöttem „A tantárgy és az előadó neve” című rubrikákat, gyorsan előre lapoztam, hogy megnézzem a jegyeimet. Boldogan láttam, hogy a „Tanulmányi átlageredménye: jó (3,85). Tanulmányi és vizsgakövetelményeinek eleget tett. Pécs, 1997. június 30.” És ott volt rajta az egyetem pecsétje is!
Az azonban megdöbbentett, hogy sem a kultúraközvetítés története (Agárdi), sem a kultúraközvetítés elmélete (Bauer) szigorlatom nem volt beírva! Sőt! Az említett szociológia mellé, amiből csak írásos dolgozat formájában kellett kollokválni, Székely György(!) lett beírva, mint szigorlatoztató!
Akkor, közvetlen a vizsga előtt, bizony remegett a kezem, miközben töltögettem a rubrikákat és el is tévesztettem. Azért sem volt alkalmam tisztázni a dolgokat, mert ott állt mellettem az egyik évfolyamtársam a kartondobozzal.
Örültem, hogy egyáltalán meglett az indexem!
Arról nem is beszélve, hogy tele voltam vizsgadrukkal és szorongással. Rettegtem az újabb megpróbáltatásoktól!
Egyébként is teljesen kimerültem attól a lelki terrortól, ami családon belül is ért. „Anyu” betegségét kihasználva, mindent elkövetett mindenki, hogy belássam: nem vagyok képes ilyen körülmények között továbbtanulni!
Azt, meg én nem győztem bizonygatni, hogy erről szó nincsen!
Olyan könnyedén vettem volna a vizsgákat, hiszen kész „dolgozataim” voltak a szekrényben, az adott témákból!
Akkor, már évtizedek óta foglalkoztatott a kultúra- az oktatás- a felnőttképzés helyzete Magyarországon és a körülöttünk lévő országokban. A „hármas T”-ről sem ott hallottam és olvastam először, de még csak nem is Pozsgay Imrétől!
Gépírónői korszakomban is sokat láttam és hallottam!!!
Máskülönben: végig együtt tanultam férjemmel! Ahhoz, hogy segíteni tudjak neki, mindig át kellett futnom, azokat az anyagokat, melyekből készült. A kis „Erika”- írógépen én gépeltem le azt, amit ő előtte kézzel megírt. Sokszor, még értelmezni sem lehetett azokat a szövegeket, melyekből „tanulnia” kellett! (Mindent átírtak a kommunista demagógiával.) Szegény, most, hogy visszagondolok arra a húsz évre, ami neki folyamatos, munka melletti iskolába járással és vizsgázásokkal telt, megértem miért mondta a huszonötödik házassági évfordulónkon:
- Tönkretetted az életemet!
Hiszen, én voltam az, aki örökké tovább akart tanulni!
Olyankor, amikor elutasítottak, mindig beiskolázták férjemet valamilyen tanfolyamra, „Marxista-Lenin Egyetem”-re, KISZ- szakszervezeti vezetőképzőbe… Vagy behívták, mint tartalékost, katonának! Ezzel a drasztikus beleavatkozással a magánéletünkbe, elérték, hogy újra és újra visszakozzak.
Csakhogy, férjem olyan nagyon komolyan vette, amit belésulykoltak, hogy teljesen kimosták a fejéből a magánélet igényét.
Egy idő után már eszébe sem jutott(?), hogy nem én és a három gyerek tehetünk arról, hogy neki ilyen kispanolt életet kellett élnie!
Ahhoz, hogy meg tudjon a társadalmi elvárásoknak felelni, nekem minden elképzelésemet - mint magánembernek - fel kellett adnom.
Csakhogy, erre való hivatkozással közösítettek ki mindenhonnan!
Ez az, amitől úgy éreztem magam, mint modernnek nevezett korunk Kőmíves Kelemennéje ... Amiért nem tudtam férjemmel beszélgetni soha - sem erről, sem másról - hulló könnyek között elővettem az Anyátlan anyaságcímű prózaversemet. A meglévő egy oldalt (A családalapítás- és gyermeknevelés feltételei lakótelepi környezetben című rész) elolvasva, és újragondolva született az alábbi prózavers.
Mint egy ék…(Anyátlan anyaság)
Évekkel később: mentünk hazafelé
elsőszülöttemmel, és öcsikéjével
az óvodából…
„Mesélj kicsim, milyen volt az első nap?
Milyen óvodásnak lenni?
Voltatok kint azon a csupa mászókás-bújókás
óvoda udvaron?”
„Nem, mert az egész időt
a foglalkozóban töltöttük,
tanultunk.”
Mit tanultatok?
„Mindenfélét, ami nem érdekelt,
mert egész idő alatt azt vártam,
mikor játszhatok végre!”
Miért?
„Mert az a sok, játszani való gyerek
itthon nem lehet velem.
Azért”
Kicsi lányom, milyen igazad van!
Gondoltam magamban.
Ettől a pillanattól kezdve, mindketten
elveszítettünk valamit.
Mégpedig: az ártatlanságot:
a feltétel nélküli elfogadáson,
Szereteten
alapuló kapcsolatot,
amit megéltünk életének
otthon
töltött öt éve alatt.
Ettől fogva,
mint egy ék, ott volt közöttünk
a teljesítményközpontú
„Megyek egyet hintázni, jó?”
És már szaladt is.
Pedig, öcsikéje még nem is ebédelt,
tisztába is kellene tenni…
Szerencse, hogy közben elaludt!
Ahogy utána néztem a kicsi lánynak,
az ismerős melegség szétáradt
egész testemben,
lelkemben.
Ezt, a semmihez sem hasonlítható
érzést először akkor
Megsimogattam kisfiam pihehajas fejét
és éreztem:
ez az érzés újra és újra - átmelegíti egész
lényem.
Mintha csak erre várt
volna kis magzatom, mert egy erőteljes
rúgással adta tudtomra, hogy ő is itt van ám
csak még odabent!
Így, újradomborodó hasamnak is járt
egy simogatás.
Miközben kezemmel is érzékeltem
a magzati életjeleket,
Teremtő Istenemhez fordultam hálás
büszkeséggel:
(mert Isten-Teremtés-Anyaság számomra
elválaszthatatlan fogalmak,
mióta részese lehettem az anyaság
emberteremtő folyamatainak)
- „köszönöm, hogy Embert alkothatok”!
Ó, milyen kishitű is voltam
Még, hogy nekem nem lesz
még évekkel ezelőtt!
Sírtam sokszor.
gyerekem!
Most már tudom, hogy ok nélkül.
Ilyenkor hiányzott igazán
az az ember, aki mellém állt (volna),
Otthont teremtett, miközben
megalkothattam
életem fő művét: a Családot.
Mint mindig, a boldogság pillanataiban
hiányzott a jelenléte a legjobban…
Kedvesem, férjem, gyermekeim apja!
már bevallhatom,
emancipált szerettem volna lenni,
hogy miközben fenemód
nem vágytam semmire olyan nagyon:
minthogy, az összetartozás cinkosságával
összenézhessek, veled:
Ugye milyen csodálatosak?
Add a kezed,
hogy te is érezd!”
Amint megpróbáltam
ezeket a lelket kavaró gondolatokat
elhessegetni, látom ám
– mintha gyermekem leképezte volna
gondolataimat –
leugrik a hintáról és szalad
egy apjaforma fiatalember után.
Már a kezét fogta,
amikor utolértem őket.
(Nem győztem mentegetőzni.)
„Nem történt semmi.”
Mondta – a nyilvánvalóan
apahiányos gyerekemre nézve –
az apaforma…
Szerencsére továbbsietett,
így nem láthatta
kibuggyanó könnyeimet.
Már a mi lépcsőházunk
előtti parkolónál jártunk,
amikor harsogó robajjal
keresztüldübörgött a lakótelepen
egy sódert szállító dömper.
A rettenetes zajra kicsi fiam felriadt
és teli torokból sírni kezdett.
Megkértem nővérkéjét,
hogy fogja meg jó erősen
a kocsit, mert szeretném
kistestvérét kivenni.
Magamhoz öleltem
úgy, ahogy álmaim anyjától
„tanultam”.
Úgy, hogy kicsi fiam
érezze a
puha-meleg-fészek-biztonságot!
Ott álltam újra domborodó
hassal, kétségektől gyötrődve,
sírva kérdezve:
„Hát nem látod Világ?
Embert alkotok,
( ha hagynád!)”
Ez volt az én ajándékom férjem számára – házasságkötésünk 25. évfordulója alkalmából. Akkor közölte velem, hogy tönkretettem az életét mindezzel.
Most, évekkel később úgy olvasom újra, mint egy „elbocsájtó szép üzenet”-et. Ugyanis, egy szó, egy gondolat meg nem érintette meg a lelkét annyira, hogy véleménye, mondanivalója lett volna vele kapcsolatban ...
Ekkor tudatosult bennem: a „folyó két partján” éltük mindvégig az életünket. Azokat a „hidakat”, amelyeket örökösen én építgettem ahhoz, hogy vele kapcsolatba kerülhessek, ő újra és újra lerombolta. Gyötrődtem ettől a felismeréstől és attól, hogy egyenlőre nincs más választásom, mint ebbe a látszatházasságba beletörődni.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
