|
TIBORCA története IV. 13.
Bóna Mária Ilona 2010.03.18. 14:56
- Ha nem Aczél volt a miniszter, akkor hogyan tudta akaratát az egész országra kiterjeszteni? Kérdezte ugrásra készen. Nem ijesztett meg, mert ilyen ugrásra kész emberekkel hadakoztam egész addigi életemben. Ránéztem Bauerra és, mintha biztatóan intett volna a szemével. Belefogtam a válaszba: - Aczél György úgy tudta érvényesíteni akaratát, hogy abban az időben pártirányítás volt az élet minden területén – a gazdaságban és még a kultúrában is… Erre úgy ugrott föl ültő helyéből Agárdi Péter, hogy felborult a szék, amin ült. Majd kiviharzott a teremből és az addig halk szavú ember, kiabálva tiltotta meg a megszeppent tanulmányi előadónak, hogy további vizsgázót fogadjon! Nagyon sajnáltam azokat, akik vidékről utaztak föl Budapestre, a szigorlatra és hiába. Megvártam az eredményhirdetést. A legrosszabbra voltam felkészülve. Azt hittem, hogy ki fognak buktatni! Ekkor még nem tudtam arról, hogy számomra egy hatékonyabb módját találják meg a „kibuktatásnak”. Pontosabban, engem nem kibuktatni akartak, hanem „megbuktatni”.
TIBORCA története
IV. f., 13. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Társtalanul és negatívan megkülönböztetve (diszkriminálva) is tettem a dolgom
Ezt az utolsó mondatot, mint minden vitánkat, végighallgatták gyerekeink. Bűntudatom volt miatta. Tudtam, hogy feldúlt lélekkel ülnek ilyenkor az íróasztal mellett, és nem megy nekik a tanulás.
Szerettem volna elköltözni férjemtől. Szerettem volna egyedül élni, mert tudtam, csak akkor lenne lehetőségem egy „NORMÁLIS” férfival megélni a kölcsönös elfogadáson, szereteten alapuló párkapcsolatot! Gyötört a kétség, hogy alkalmas lennék-e egyáltalán rá? Kétségeim voltak amiatt is, hogy lehet-e engem egyáltalán szeretni?
Hiszen, anya- apa és a testvérem sem szeret… Bizonyára nem véletlenül!
Abban, viszont nem voltak kétségeim, hogy az apaság nem ebből a gyötrő életmódból áll, ahogy férjem viszonyult a saját apaságához, és a saját életéhez!
Lehet, hogy vannak emberek, akik nem képesek a boldogságra?
Vagy, valamilyen trauma miatt azt hiszik, hogy nem engedhetik meg maguknak?
Az „együttlét” azt jelenti az ilyen emberrel: tilos az öröm, a boldogság, mert mindig kitalál valamit, ami miatt nem lehet!
(De sokszor jutott eszembe Dickens: Dombey és fia című regénye! Ebben a történetben Dombey egy morózus, örökké rossz kedvű, gazdag bányatulajdonos volt. Ez a rossz életérzés nyomasztólag hatott fiára és megmérgezte az apa-fiú kapcsolatot. A fiúnak örökké bűntudata volt a saját élete, a puszta léte miatt, mert azt hitte, hogy apja miatta boldogtalan… Egyszer, amint egy tavaszi alkonyon kilovagolt Dombey, látta amint a meddőhányó oldalában önfeledten szerelmeskednek az ifjú párocskák… Dombey annyira irigyelte őket, hogy odaadta volna minden rangját, vagyonát, csakhogy megélhesse azt a szerelmet, ami megadatott a szegény bányász-fiataloknak!)
Az én férjem még csak meg sem fogalmazta az ebbéli vágyait! Vagy, csak képtelen volt kimondani? Én, viszont nagyon vágytam a kölcsönös szeretetre, szerelemre! Arra a bizalmi viszonyra vágytam, ami megerősíti két ember összetartozásának érzését! Ez igazán nem pénz, vagyon, vagy rang kérdése!
Mint, ahogy az előző fejezetekben elmeséltem, az anyaság: az egy boldogságos állapot. Nem értettem és nem is fogom megérteni, hogy miért nem élte át soha férjem ugyanígy az apaságát?
Hiszen, az apaság is nagyon sok öröm forrása. Sok együtt-játszás, hancúrozás, focizás, barkácsolás lehetőségét jelentheti „normális” körülmények között. Nekünk, viszont nem volt „normális” gyerekkorunk, ifjúságunk. Talán, ezért nem tudjuk, hogy azt hogyan kell csinálni?
(Erről is egy történet jut eszembe, amit Wass Albert: Farkasverem című regényében olvastam. Ebben találtam magyarázatot „apuka” gyengédségére, ragaszkodására a galambjaihoz. Olyan ifjúról szól a történet, akinek a szülei érdekházasságot kötöttek. Ebből a szeretetlenségből született a gyermek, akinek tönkretette egész gyerekkorát, ifjúságát az a fajta szeretetlenség, ami körülvette a szülői házban. Ugyanakkor, ezek az emberek is tele voltak szeretettel, gyengédséggel. Az anya, például sérült farkaskölyköket nevelt föl és olyan gyengéden gondoskodott róluk, mintha intim együttlétet jelentett volna neki a farkasokkal való ebéd, vacsora. Olyat, amilyent „normális” körülmények között egy szerető férj, a gyermek jelent egy asszonynak.)
Erről az asszonyról is lehetett tudni, hogy nem a szeretetképtelenség okozza a fiához való negatív viszonyulását. Abban, viszont teljesen bizonytalan voltam, hogy férjemnél mi a helyzet? Annyira nem kötődött semmihez és senkihez érzelmileg, mintha egy embernek látszó gép lett volna.
Három lehetőségre gondoltam: 1.) szeret engem, és a gyerekeit, csak nem tudja kimutatni; 2.) érzelmi analfabéta; 3.) valamilyen érdekből vett feleségül és csak engem nem képes szeretni…Nem tudom, nem tudom!
Soha nem is fogom megtudni, mert soha nem fogja megmondani az igazat!
Bizony, folyamatos kudarcként élem és éltem meg a férjemmel való házasság mindennapjait! Kudarcként éltem meg lányom főiskolai kibuktatását, fiaim középiskolai negatív diszkriminációit és azt, ahogy tehetetlenül végig kellett szenvednem állítólagos anyám elhúzódó agonizálását; rokonaim, ismerőseim elhatárolódását tőlem és mindattól, amit képviseltem.
Ez a teljes - mindentől és mindenkitől való - elidegenedése fájt a legjobban!
Nagyon hiányzott egy emberi lény, egy társ, akinek nem kell örökké magyarázkodni, bizonygatni! Nagyon bántott, hogy nem akart partnerem lenni a főiskolai tovább-tanulásomban sem. Nemcsak az fájt, hogy a konzultációs hétvégeken egy tányért el nem mosott volna soha – legalább maga után - hanem az amilyen rossz példát mutatott ezzel a gyerekeknek! Akik, bizony nem végezték el azokat a munkákat sem, amivel már évek óta megbíztam őket! De még ezen is túltettem volna magamat, ha ilyenkor, egyszer is együtt kitakarítva a konyhát romjaiból, közben ott van mellettem és megbeszéljük a történteket. De ő soha nem akart az íróasztal mögül előbújni, mert neki soha nem volt mondanivalója az otthon történtekről és az sem nagyon érdekelte, hogy velem mi történt… Arra már nem is mertem gondolni, hogy a dolgozataim témáit megbeszéljem vele.
Eleinte odaadtam egy-két írásomat, hogy olvassa el és mondja el a véleményét. Azután, hogy minden alkalommal csak azt mondta, hogy „Jó!”, kudarcként éltem meg a kezdeményezéseimet.
*
Az is szorongással töltött el: soha nem tudtam meg, hogy ezekre a dolgozatokra milyen minősítést kaptam, mert a főiskola pesti tagozatán sem működtek a kommunikáció csatornái. Például, ha a dolgozatokat feladtam postán, bizony előfordult, hogy nem kapták meg(?). Hiába adtam föl tértivevényesen.
Eleinte reklamációs leveleket fogalmazgattam, aminek az lett a következménye, hogy a postán bebizonyították: az iskola tanulmányi osztályán átvették a küldeményt. Ha telefonon kerestem a tanulmányi osztályt, a bemutatkozásomat követően „elhalt” a telefonvonal, majd újrahíváskor foglaltat jelzett sokáig. Konzultációs hétvégén, pedig nem lehetett a tanulmányi előadóval beszélni, mert örökké, valamilyen nagyon fontos dolga volt.
Legtöbbször, hónapokkal később, a vizsgán tudtam meg, hogy:
- „Nem húzhat tételt, mert nem adta le a megjelölt témakörben a dolgozatát!”
- De, hiszen az ön kezébe adtam – személyesen, a legutóbbi előadás után!
Mondtam egy alkalommal megszeppenve Hidy Péter akadémikus szociológusnak, aki a művelődésszociológia előadója volt.
Hidy Péter, mintha meg sem hallotta volna, megkérdezte:
- Nincs jobb dolga, mint itt szenvedni a maga korában?
Természetesen, nem hagytam magam, és kitartóan belekezdtem a tételembe. Sajnos, soha nem adott kettesnél jobbat. Minden esetre – ettől fogva - magammal vittem a floppyra másolt dolgozatomat, vagy a kinyomtatott másodpéldányát.
Nem győztem magyarázkodni, hogy az eredeti példányt a jelzett határidő előtt adtam le. Többnyire hiába, mert a határidő lejártára hivatkozva nem voltak kíváncsiak rá. Soha nem fájt olyan nagyon semmi, mint az, ha meghazudtolnak!
A főiskolán, pedig ez történt, folyamatosan. Valóságos, lélektani hadviselésre kényszerültem!
Mégis, soha nem voltam olyan kitűnő fizikai állapotban, mint ezekben az években! Ha szükség volt rá, képes voltam óráról órára, folyamatos jegyzeteléssel követni az előadáson elhangzottakat. Olyan szellemi- készenléti állapotban voltam, hogy nem éreztem fáradtságot. Néha elfogott az álmosság, de az előadások közti szünetekben az is elmúlt.
Az állandósult lelki gyötrelmek miatt azonban egyre szorongóbb lettem.
Nem volt nap, hogy ne sírtam volna. Ahogy közeledett a három tantárgy összevont szigorlatának időpontja, úgy fokozódott a szorongásom.
Mindhárom téma oktatója olyan stílusban és értelmezésben adta elő tantárgyának ismereteit, amelyből egyértelmű volt számomra: tisztában vannak azzal, hogy csak azért nem tanulhattam tovább fiatal koromban, mert valamilyen oknál fogva a „T”iltom listán volt a családom és miattuk én magam is. Hidy Péterről már írtam. A másik egyetemi oktató: Agárdi Péter, a kultúraközvetítés történetecímű tantárgy előadója volt. Csendes visszafogottsággal és nagyon tárgyszerűen, szinte kívülállóként adta elő a magyar kultúra évezredes történetét. Bántott, hogy a Feszty Körképről úgy beszélt, mint valami felesleges „magyarkodás”-ról. Még azt is mondta a honfoglalásunk millecentenáriumi évfordulója kapcsán, hogy majd „tennünk kell róla, hogy ne legyen agyonmagyarkodva”!
Még ekkor sem gondoltam arra, hogy személyemben is ellenséget láthat bárki! Hiszen én soha nem akartam rosszat senkinek, még gondolatban sem! Azután, mégis megtörtént a legrosszabb… az összevont – művelődésszociológia (Hidy), a kultúraközvetítés története (Agárdi) és a kultúraközvetítés elmélete (Bauer) – szigorlaton olyan negatív diszkriminációban volt részem, amit még ma sem értek!
Rossz előérzetem volt. Legszívesebben feladtam volna a küzdelmet örökre. Azonban, elég volt arra gondolni, hogy férjem a harmadik diplomája után egyszerűen szóba sem állt velem. Úgy viszonyult hozzám, mintha a „bejárónője” lennék, akinek azért is hálásnak kell lennie, hogy „gazdája” „koszt-kvártélyt” ad munkájáért cserébe. Elég volt arra gondolni, hogy mióta anyát ápolom, azóta gyerekeim is apjuk szemével látnak engem és az ő leereszkedő stílusában szólnak hozzám!
Bizony, ezek a gondolatok felélesztették bennem a küzdő szellemet.
Lányom megérezhetett valamit lelki vívódásaimból, mert erősítésként elkísért a „nagy ütközetre”.
A szigorlat az egyik budai művelődési központba kihelyezett tagozaton volt megtartva. Az előjegyzés alapján, érkezési sorrendben lehetett bemenni a vizsgaterembe. A vizsgabizottságban négyen voltak. Az előbbi három oktató és Kraiciné dr. Szokoly Mária, a szociokulturális animációelőadója (a későbbi, szakdolgozat-konzulensem). Személyi igazolvánnyal jelentkeztem a vizsgára, mert az indexemet nem találták(?). Éreztem: rosszul kezdődik! Azért, tételt húzhattam mindhárom témából. Táskámat felakasztottam a falra szerelt ruhafogasra. Egy golyóstollal és a tételekkel, meg a lepecsételt jegyzetlappal a kezemben leültem az egyik padhoz. Egyszerre öten lehettünk bent. Egy hallgató éppen vizsgázott, míg négyen – jegyzetelve felkészültünk. Hidy ekkor felállt és odajött hozzám. Körülbelül, harminc perc múlva került rám a sor. Addig, végig ott állt mellettem. Nem jöttem zavarba, mert készültem és egész jó tételeket sikerült húzni. De még a feltételezése is sértett, hogy esetleg csalok, vagy „puskázom”. Megalázó volt lányom-korú évfolyamtársaim előtt, hogy ott állt végig és nézett, mint kígyó az áldozatát, mielőtt bekapja és lenyeli! Amikor rám került a sor, felálltam és ő is elindult mellettem. Leült velem szemben és arra kért, hogy először neki beszéljek a húzott tételemről. Még ki sem nyitottam a számat, máris rákérdezett egy egészen más témára. Valamilyen szociológiai szlengre volt kíváncsi, amit azon az előadáson beszéltek meg, amikor én éppen „Anyukát” kísértem a mentővel, felülvizsgálatra a kórházba. Cinikus megjegyzései után „átengedett” Agárdi Péternek.
A tételem témájával kapcsolatos tudásomra ő sem volt kíváncsi. Ott folytatta gyötrésemet, ahol Hidy abbahagyta. Egy mondatot sem hagyott befejezni! Kétségbe esetten néztem a másik, két vizsgáztatóra. Ekkor, megszólalt Bauer Béla, a kultúraközvetítés elméletének előadója, és megkérdezte:
- Mit tud mondani a hármas „T”-ről?
Az volt a sejtésem, hogy ezzel a kérdéssel akar rávezetni arra, hogy miért ez a negatív megkülönböztetés velem kapcsolatban. Meg aztán, ez a téma, akkor már kultúrtörténeti kordokumentumnak számított a főiskolán. Eszembe jutott az ajánlott irodalomként megadott, Pozsgay Imre: 1989 „Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltozásban” című könyve. Abból is, a témáról szóló fejezet. Amikor odaértem a mondókámban, hogy: „… Aczél György a maga koncepcióját az ún. három „T” kategóriában helyezte el: támogatás, tűrés, tiltás…” Agárdi emelt hangon közbeszólt:
- Hogy szerezhetett érvényt ennek a koncepciónak, ha nem is ő volt a kultuszminiszter?
- Valóban, nem volt kultuszminiszter, de „…a párt akarata a művelődés területén Aczél akaratát jelentette.” – válaszoltam, amit Pozsgaytól olvastam.
Agárdi ekkor már előrehajolva rátámaszkodott az asztalra és úgy nézett az arcomba. Valószínű nem ezt akarta hallani, ezért tovább kérdezett.
- Ha nem Aczél volt a miniszter, akkor hogyan tudta akaratát az egész országra kiterjeszteni?
Kérdezte ugrásra készen. Nem ijesztett meg, mert ilyen ugrásra kész emberekkel hadakoztam egész addigi életemben. Ránéztem Bauerra és, mintha biztatóan intett volna a szemével. Belefogtam a válaszba:
- Aczél György úgy tudta érvényesíteni akaratát, hogy abban az időben pártirányítás volt az élet minden területén – a gazdaságban és még a kultúrában is…
Erre úgy ugrott föl ültő helyéből Agárdi Péter, hogy felborult a szék, amin ült. Majd kiviharzott a teremből és az addig halk szavú ember, kiabálva tiltotta meg a megszeppent tanulmányi előadónak, hogy további vizsgázót fogadjon! Nagyon sajnáltam azokat, akik vidékről utaztak föl Budapestre, a szigorlatra és hiába.
Megvártam az eredményhirdetést. A legrosszabbra voltam felkészülve. Azt hittem, hogy ki fognak buktatni! Ekkor még nem tudtam arról, hogy számomra egy hatékonyabb módját találják meg a „kibuktatásnak”. Pontosabban, engem nem kibuktatni akartak, hanem „megbuktatni”.
Mint a politikusokat általában, ha az az ő érdekük ellen dolgozik.
Bóna Mária Ilona
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
