|
TIBORCA története IV. 12.
Bóna Mária Ilona 2010.03.18. 14:53
Iszonyatosan megküzdöttem a gyerekeimért folyamatosan minden nap, a nap minden órájában; házon kívül és belül is!!! Ez fájt a legjobban, mert férjem kifelé mutatta a mintaapát és férjet, míg otthon mindent és mindenkit becsmérelt, amiről szerettem volna gyermekeimet meggyőzni, hogy olyan eszmények amelyek segítségével felemelhetjük nemzetünket és méltóvá tehetjük régi- szép híréhez. Ebben a kettősségben őrlődve neveltem föl gyerekeinket. Vágtunk bele lakásvásárlásba, költözködésbe, építkezésbe többször is… A főiskolai tanulmányaimat is azért kezdtem el, hogy befejezzem és a diplomával megszerezzem a kulturális életben való tevékenykedéshez a JOGOSÍTVÁNYT. Titokban, persze vágytam a gyerekeim- és az apjuk elismerésére is. Annyira szerettem volna, ha a gyerekeim nem csak az apjuk szemével látnak vagyis, ítélnek meg engem! Anyuék ápolása óta, viszont éreztem, hogy semmilyen befolyásom nincs már az otthonomban történtekre. Ebben a legfájóbb az volt, hogy már a gyerekeim sem fogadtak el tőlem semmit fenntartás nélkül. Pedig ekkor még szülői értekezletre is kellett járnom, ahol – a tanárok szerint - mindig az én fiaim voltak a „legelvetemültebb” tanulók! Mitől változtak meg ennyire a gyerekeim? Talán, mert apjuk mindent rájuk hagyott?
TIBORCA története
IV. f., 12. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
A munkás tagozat „megalakulásának” körülményei
Természetesen, továbbra is eljártam a taggyűlésekre. Minden alkalommal felháborított, hogy mennyire akadályozzák az információ áramlását a központi történések, programok és a helyi szervezet tagsága között.
Majd, a helyi szervezetet megkerülve fölvettem a kapcsolatot az országos központtal. Ha csak tehettem, személyesen vittem be az írásaimat, a rendszer megváltoztatásáról szóló javaslataimat.
Erre, még a munkás-tagozat megalakításában is részt vehettem. De, az volt az érzésem, hogy aki „patronált” az nem annyira az ügy iránti elkötelezettségéből tette, hanem egészen más miatt…
Az ülés alatt, a mellettem ülő hölgy félhangos megjegyzéseiből kitűnt, hogy hasonlóan gondolkodik, mint én. Amikor kicseréltük a névjegyünket, rákérdezett az „asszony” nevemre.
- Miféle név ez a „Farkas”?
- A férjemé és három, nagyszerű gyermekemé.
Mondtam önérzetesen.
- Szegény gyerekek!
Volt a válasz, amire nem tudtam mit mondani a meglepődéstől.
De: nem is akartam vitába bonyolódni, mert el voltam foglalva egy új szervezet: a MUNKÁS-TAGOZAT megalakulásával.
Már, a leendő vezetőségi tagokra tették a javaslatokat, amikor meghallottam a nevemet. Be is választottak a vezetőségbe.
Az alakuló vezetőségi ülésen aztán szembesülhettem azzal, hogy az én eszményeimre animációs programjavaslataimra egyáltalán nincs szükségük! Mint az egyetlen nőre, azon nyomban valami pénzügyi-adminisztrációs feladatot akartak rám sózni… Pont, mint a helyi szervezetben…
Szintén ezen a taggyűlésen odajött hozzám egy idősebb úr, aki ismerősnek tűnt. Nagyon támadólag számon kérte rajtam:
- Mit keres maga itt?
Hát, persze! Ugrik be, hogy ezeket a sorokat írom…! Hiszen ő művezető volt a cégnél, ahol a kisz-irodán dolgoztam, mint gépíró és hívtam a szakikat, velük tartva a kapcsolatot a munkahelyeken dolgozó fiatalokkal.
*
Nagyon megviselt ez az alakuló ülés. Még ma sem tudom, hogy mit gondolhatott rólam az az országgyűlési képviselő, aki támogatta, hogy bekerüljek a munkás tagozat vezetőségébe?
Még most sem tudom, hogy pontosan mi kifogása volt a személyem ellen annak az idős, nyugdíjas művezetőnek? Soha nem fogom elfelejteni, ahogy odajött hozzám és felelősségre vonó hanghordozással, fenyegetőn nekem szegezte a kérdést:
- Mit keres maga itt?
Mit gondoljak a mellettem ülő hölgyről – akit azóta sem láttam?
Miért mondhatta azt, hogy „szegény gyerekek!”? Csak nem azért, mert Farkas a vezetéknevük? Bassza meg!
Hát itt tartottunk az újabb választási kampány tavaszán!
Hát akkor lássuk csak szép sorban a történéseket.
Amikor gyermekeim bibliaórákra jártak a református gyülekezet templomába, úgy tűnt, hogy ez az egyetlen hely az országban, ahol értékelik családanyai ténykedésemet.
Annak idején, amikor Seszták Ági interjút készített velem, akkor nem véletlenül adta neki azt a szép címet, hogy: AZ ÉN EGYETLEN MŰVEM A CSALÁDOM.
Iszonyatosan megküzdöttem a gyerekeimért folyamatosan minden nap, a nap minden órájában; házon kívül és belül is!!! Ez fájt a legjobban, mert férjem kifelé mutatta a mintaapát és férjet, míg otthon mindent és mindenkit becsmérelt, amiről szerettem volna gyermekeimet meggyőzni, hogy olyan eszmények amelyek segítségével felemelhetjük nemzetünket és méltóvá tehetjük régi- szép híréhez. Ebben a kettősségben őrlődve neveltem föl gyerekeinket. Vágtunk bele lakásvásárlásba, költözködésbe, építkezésbe többször is…
A főiskolai tanulmányaimat is azért kezdtem el, hogy befejezzem és a diplomával megszerezzem a kulturális életben való tevékenykedéshez a JOGOSÍTVÁNYT. Titokban, persze vágytam a gyerekeim- és az apjuk elismerésére is. Annyira szerettem volna, ha a gyerekeim nem csak az apjuk szemével látnak vagyis, ítélnek meg engem!
Anyuék ápolása óta, viszont éreztem, hogy semmilyen befolyásom nincs már az otthonomban történtekre. Ebben a legfájóbb az volt, hogy már a gyerekeim sem fogadtak el tőlem semmit fenntartás nélkül. Pedig ekkor még szülői értekezletre is kellett járnom, ahol – a tanárok szerint - mindig az én fiaim voltak a „legelvetemültebb” tanulók!
Mitől változtak meg ennyire a gyerekeim? Talán, mert apjuk mindent rájuk hagyott?
Igaz is, néha-néha mintha még kajánul örült is volna annak, hogy ennyi probléma van a fiúkkal! Nahát, egy ilyen alkalommal, ellentmondást nem tűrőn magammal „vittem” egy szülői értekezletre, mert nem akarta elhinni az egész rémmesét… Érdekes, ettől fogva már nem szapulták annyira fiainkat.
Amikor megkeresztelkedtek gyermekeim, ez tartást adott nekem. Csak az fájt, hogy férjem féltékeny volt erre a büszkeségre és ahelyett, hogy osztozott volna velem ebben az érzésben, kezdte ezt is becsmérelni.
Pedig, papunk megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel üdvözölte minden alkalommal, amikor elkísért minket a templomba.
Annál jobban fájt, hogy elvitatta tőlem ezt a büszkeséget és annak sem örült különösebben, amikor lányunkat visszavették az ELTE tanárképző karára.
Ugyanakkor, amikor ismerősökkel találkozott örökösen dicsekedett azzal, hogy a lánya főiskolás, a nagyobbik fia pedig műegyetemi hallgató… Közben, ezt is végigküzdöttük kisfiammal. A technikusi képzés alatt is ugyanaz volt az osztályfőnöke, mint aki a négy éves szakközépiskolai képzés alatt. A húgom ikreinek nagynénikéje, aki nem szűnt meg a fiamat és engem büntetni a testvére hányatott sorsa miatt.
Ekkoriban vitatta el tőlem férjem mindannak az emberi értékét, amivel az akkori teendőimet végeztem. A tanulást, a szüleim ápolását, a gyermekeim lelki- és szellemi nevelését, a háztartásban végzett munkámat…
Ezek közül az fájt a legjobban, hogy az anyai érzéseimben alázott meg lépten-nyomon.
Pedig, ekkor már büszke volt a gyerekeire és magáénak vallotta őket, hiszen a nevét viselték és reprezentálhatott velük, mert nem csak csinosak, szépek voltak, hanem jóindulatúak és kedvesek is.
Olyanok, akikkel jó volt elmenni bárhova… Ki is használta még a munkahelyi népszerűségét emelendő is…
Kezdett úgy kinézni, hogy ők a Farkas-család én meg a család cselédje, akinek, szinte nincs is semmi köze mindehhez!!! –Hiszen, még a nevem is egészen más volt, mint az övék!
Nos, ekkor közeledett a huszonötödik házassági évfordulónk és én megleptem magamat azzal, hogy felvettem férjem, gyermekeim apjának a családnevét a –né toldattal – megtartva a saját „lánykori” nevemet is.
Ebbe belejátszott az is, hogy ekkoriban járt le a régi személyi igazolványom érvényességi ideje. El kellett menni az illetékes hivatalba újat csináltatni.
Az ügyintéző felhívta a figyelmemet arra:
- Elég lenne csak meghosszabbítatni, mert az újban már nem lesz benne sem az, hogy férjezett, sem a három gyereke…
- Én, akkor is új személyi igazolványt szeretnék, mert ezek az adatok mára már sehol nem számítanak, viszont az újban már a munkavállalás adatai, vagyis az sincs benne, hogy éppen nem vagyok állásban.
Reménykedtem, hogy be tudom az iskolát fejezni, és mint művelődés- vagy oktatásszervező el tudok helyezkedni!
Vagyis: saját nevemen meg tudom a társadalmi elfogadhatóságomat valósítani!
Úgy kopott el az ebbéli reménységem, ahogy sokasodtak a ténykedéseimet követő kudarcok...
Az egyetlen dolgot: a családot sikerült „sikerként elkönyvelnem”. Nos, ezt sem sokáig, mert anya ápolása óta ez is romba dőlni látszott.
Jogi szempontból is inkább volt a férj, vagyis a gyerekeim apjának a családja, mint az enyém! Ezt tükrözte gyermekeim családneve is. Ugyanakkor - a tőlem való örökös elhatárolódása miatt – kezdett úgy élni bennem, mint egy előkelő nagybácsi, aki „kényszerű kötelességből” egzisztenciális mecénása az én családomnak.
Az volt a csúcs, amikor elérkezett az a bizonyos, huszonötödik házassági évfordulónk és reménykedő szívvel koccintani szerettem volna vele a következőt mondta:
- Tönkretetted az életemet!
Így adta a tudtomra: egyáltalán nem örül annak, hogy felvettem az ő családnevét a –né toldattal, mert továbbra sem tekint a feleségének…
- Miért nem szóltál, mielőtt felvettem volna a nevedet? Hiszen, kérdeztelek!?
Nem folytathattuk a beszélgetést, mert közben asztalhoz jöttek a gyerekek is és ragyogó szemmel köszöntöttek bennünket. Apjuk kaján örömmel az arcán fogadta a gratulációkat, mert látta, hogy majd megfulladok a kibuggyanni készülő könnyeim nyeldeklésétől.
Sajnos, ezt követően, férjem még passzívabb lett, mint valaha!
Mi lehet ennek az elhatárolódásnak az oka?
Gyötrődtem örökösen a kérdésen. Éreztem, hogy ordít rólam a hiábavaló vágyakozás az után, hogy férjként viszonyuljon hozzám. Lesírt rólam, hogy hiába vágyakozom az asszonyának lenni. Valójában amolyan senki földjeként, bárki keresztülgázolhatott rajtam és gyerekeinken.
Amikor már elviselhetetlenségig fokozódott ez a rossz életérzés, férjemtől magyarázatot követeltem.
Ő, kétségbeesetten kifakadt.
- Olyan vagány, klassz csaj voltál, mielőtt összeházasodtunk volna! De, mióta megszülettek a gyerekek, egészen megváltoztál! Azóta nem is értelek!
- Nekem meg kellett változni ahhoz, hogy ki tudjak egy gyereket hordani, hogy alkalmas legyek az anyaságra! Amikor ez sikerült, jött magától, szinte jutalomként a két másik gyerek is! Hogy föl tudjam őket nevelni, meg kellett tanulnom „anyául”! Kettőnk tragédiája az, hogy te semmit nem voltál hajlandó változtatni az élet-felfogásodon akkor, amikor sorban születtek a gyerekek.
- Engem az ág is húzott. A munkahely, a fusi, az örökös továbbtanulás… Örültem, hogy életben tudok maradni! Azt hittem évtizedeken keresztül, hogy nem élem meg a holnapot! Mindenki csak az én véremet szívja!
- Látod, ez a lényeges különbség kettőnk között. Míg én önként adok magamból, tőled ki kell ügyeskedni, kényszerítő körülményekkel. A hatalom – sajnos a rendszerváltoztató is – tőlem nem fogadta el azt, amit önként és „dalolva” fölajánlottam és fölajánlok folyamatosan. Viszont, amiért téged „T”ámogatott az előmeneteledben, cserében igényt tart az egész életedre!
- Ne haragudj, de nem is értelek! Fogalmam sincs arról, amit beszélsz itt nekem össze-vissza!
- Akkor miért nem akarsz velem, velünk kikapcsolódni néha? Amikor elmentünk nyaralni, akkor is kibuliztad, hogy legyen tévé a szobánkban, és azt nézted (vagyis aludtál mellette) ott is. Neked soha nem jelentett örömöt a gyerekeiddel, a feleségeddel való együttlét! Te szégyellsz minket!
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
