|
TIBORCA története IV. 11.
Bóna Mária Ilona 2010.03.18. 14:53
- „Mint tag, sokkal többet tehetne a „pesterzsébeti polgárokért.” Hosszas beszélgetés után, kitöltve és aláírva átadtam neki a belépési nyilatkozatot. Sajnos, közben beesteledett és férjem még ott érte, amikor hazajött a munkából. Bemutatkozáskor kényszeredetten fogott vele kezet. ... Ettől fogva, szinte minden megismétlődött velem. A főiskolán negatív diszkriminációk sora ért és a taggyűléseken is látványos mellőzöttségben volt részem. Otthon, pedig sorra ránk telefonáltak a régi KISZ-esek. ... Minden látogató férjemmel „tárgyalt”, többnyire az ő szobájában, vagy kint az udvaron. Távozásukat követően férjemen a teljes tudati visszarendeződést tapasztaltam. Ingerlékeny lett és dühösen kritizálta a rendszerváltoztató politikusokat... Egy-két hónap múlva sorra jött a hír, hogy „meghaltak” ezek a látogatóink…
TIBORCA története
IV. f., 11. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Ismét az iskolák és a politika 1. (Tanulók, iskolák, különbségek)
Abban az évben és hónapban, amikor anya combnyaktörése volt és amikor leadtam a Magyar Írószövetségnél a jeligés szociográfiámat a „Magyarság önképe az ezredfordulón” c. pályázatra, akkor Orsit – 4,6 es átlaga ellenére - tanévkezdetkor „kivágták” az ELTE Tanárképző Főiskolájáról.
Nem szeretném az összefüggést sugallni! A lényeg, hogy itt belül a lelkemben összeomlottam. A lányom szintén… Amiért egész addigi életem ilyen élethelyzetekből állt, azonnal ki kellett találnom egy életstratégiát.
Első lépésként eljött velem a területileg illetékes Munkaügyi Hivatalba. Ő is megtapasztalhatta, hogy milyen az, amikor egy tettre kész, tehetséges embert negatív megkülönböztetések sora ér.
Csak három hónapig volt „munkanélküli segélyen”, de ez is elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön arra: csak magára számíthat!
Meg tudtam győzni arról, hogy ki kell próbálnia magát. Újsághirdetés útján elhelyezkedett, mint „képesítés nélküli napközis nevelő”.
Egy elhíresült, budapesti lakótelep közelében lévő iskolában kapott lehetőséget arra, hogy kipróbálja: alkalmas-e egyáltalán a nevelői pályára?
Meg tudja-e teremteni az oktatás és a nevelés egyensúlyát a mindennapi munkája során?
Mit tud kezdeni azzal a problémával, amitől ő is szenvedett a főiskolán?
Ott, ahol a „hagyományosnak” tartott didaktika szűk értelmezése szerint akarták felkészíteni a jövő tanárait az oktató-nevelő munkára.
Annak is arra a változatára, amely a tanulást a „bevéséssel” azonosította.
Ez, az általános pszichológia szerint: a passzív és reproduktív tanulói magatartást erősíti. „… pontosabban, a megtanult szöveg, adathalmaz gépszerű visszaadása számított csak igazán!” (Mármint, a tanárképzőn, ahonnan eltávolították Orsit. Az idézett szöveggel, aIII. fejezet, Különböző iskolákés a politikacímű részében írottakra szeretnék emlékeztetni.)
Ekkor, már második évfolyamos voltam a főiskolán, ahol én is tanultam pedagógiát, valamint andragógiát.
Pedagógiából több tételen keresztül foglalkoztunk a Nemzetialaptantervvel.
Ebben, már a bevezető részében megjelenik a tanulás tágabb értelmezése, vagyis: „A tanulás a pszichikum módosulása külső tényezők hatására. Tehát nem csupán ismeretelsajátítás és a figyelem, az emlékezet működtetése, hanem magában foglalja valamennyi értelmi képesség és az egész személyiség fejlődését, fejlesztését. Ez az iskola alapfeladata.” (NAT, 1995.)
Örömmel „fedeztem föl”, hogy olyan művekkel is találkozhattam, melyeket a gyermekgondozási szabadságom alatt olvastam. (Piaget: „a cselekvés és a gondolkodás összefüggése”, vagyis az „interiorizáció folyamata”. Megjelent magyarul: 1970-ben. Skinner: „A tanítás technológiája” című könyve, ami megjelent 1973-ban.)
Ez is azt bizonyítja, hogy az „interiorizáció” didaktikai alkalmazásaként számos, újszerű tanulási forma látott napvilágot. Orsival újra és újra értetlenül álltunk az előtt a jelenség előtt, hogy évtizedek teltek és telnek el azzal, hogy a „szakma” csak vitatkozik a különböző szempontok érvényesítésén, miközben elsikkad az a legfontosabb szempont, - amely társadalmi megmaradásunk és minden fejlődésnek az alapja lehet és ez nem más, mint az a tény, hogy „ember nem alkothat nagyobbat, mint embert”!
Megegyezett a véleményünk abban, hogy: azok, akik szülői minőségükben „csak” az élet lángját adják tovább, már sokat tettek és tehetnek jövőnkért, mindannyiunk jövőjéért.
Ezért, a társadalom felelőssége, hogy a leendő anyák és apák olyan gazdasági helyzetbe kerüljenek, hogy az otthonteremtési elképzeléseik szorgalmas és kitartó munkával megvalósítható legyen. Hogy a születendő gyermek egzisztenciálisan ne hozza szüleit halmozottan hátrányos helyzetbe!
Ezt a problémát is taglalja Báthory Zoltán: a „Tanulók, iskolák, különbségek (Egy differenciális tanuláselmélet vázlata)” című könyvében. Megjelent: 1992-ben a Tankönyv Kiadónál.
BÁTHORY ZOLTÁN olyan statisztikai adatokra hivatkozik ebben, a mások munkáját is összegző könyvében, melyek azt bizonyítják, hogy az 1980-as évek szakmunkás rétegének gyermekei teljesítenek a legrosszabbul az iskolákban.
A továbbtanulási arányuk egyre kisebb... Az okokat „kutatva” megállapítják a szerzők: a szegénységgel, az egzisztenciálisan halmozott hátrányos helyzettel magyarázhatók az „alul teljesítések” (vagyis: képességeik szerint többre lennének képesek).
Ez a tény egy másik,politikai ellentmondásra hívta fel a figyelmemet, ami miatt fel kellett tennem kompetenséknek a nagy KÉRDÉST:
Hogyan lehetséges, hogy a Magyar Népköztársaságban, az uralkodó osztálynak kikiáltott munkásosztályhoztartozó népesség volt az 1980-as években a legszegényebb?
Erre az ellentmondásra is kaptam részleges magyarázatot az egyik kultúraközvetítés elmélete c. előadáson.
Az előadó egyetemi tanár az „értelmiségi” fogalmára és „funkciójára” keresett és talált magyarázatot, Szelényi Iván: Az értelmiség az államszocialista társadalmak osztályszerkezetében című műve alapján:.
a kelet-európai értelmiség nyilvánvalóan nem osztály. Nemcsak hatalmának osztályjellegét nem ismeri fel, de az osztálynélküliség és a megegyezés ideológiáját pártolja, s – ami még nagyobb paradoxon – azt állítja, hogy a hatalom, amelyet az értelmiségiek gyakorolnak, voltaképpen a proletariátus hatalma.”
Egy másik alkalommal, a művelődésszociológia című tantárgy óráján, a helyettes előadó az 1950-es évekről tartott előadásában kijelentette:
„… a proletárdiktatúra nevében, az ötvenes évekre - a kitelepítések, az államosítások, az ellenérték nélküli kisajátítások - az erőszakos, tömeges proletarizálás és kollektivizálás volt jellemző.” „…ez a korszak is kitermelte a maga elitjét, amelyik meghatározója lett a korszak művelődési irányvonalainak…”
A kultúraközvetítés elméletetantárgy-tematikájában - az 1960-as, 70-es és 80-as évek könnyebb megértéséhez és megismeréséhez - az ajánlott irodalom jegyzékében (többek között) Pozsgay Imre: 1989 Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásbancímű műve szerepelt. Pozsgay így ír a pártállami művelődés-politikáról:
„…Valójában a párt akarata a művelődés területén Aczél György akaratát jelentette.” „… Aczél a maga koncepcióját az ú.n. három „T” kategóriájában helyezte el: támogatás, tűrés, tiltás. A harmadik T-t a tiltást, az alkotók igyekeztek eleve, önszántukból elkerülni…” (Püski Kiadó/1993. Bp.)
Ezek az ismeretek egy úgynevezett „na ugye!”-érzéssel töltöttek el.
Már nem is bántam, hogy nem tanulhattam évtizedekkel korábban, mert akkor kimaradtam volna ezekből az új információkból!
Egyre büszkébb voltam főiskolai tanulmányaimra.
Az első évfolyam sikeres befejezése után boldogan vittem haza és mutogattam mindenkinek az indexemet.
Elkövettem azt a hibát, hogy „szüleimnek” is megmutattam. Mintha még a lélegzetük is elállt volna, annyira meglepődtek és egy szót nem szóltak. (Az érettségi bizonyítványomat is hiába mutattam meg nekik annak idején, mert csak okot adtam vele a gyűlölködésre. Nem is tudom, hogy mire számítottam?)
Újra és újra átéltem a „felfűtött gőzmozdony, behúzott fékekkel” érzését. Majd szétvetett a tettvágy, annyira tisztán láttam a rendszerváltoztatás szükségességét és ekkorra már a hogyanját is!
Amikor, a Magyar Demokratafórum alapítója lett ismét a párt elnöke, felkerestem a helyi szervezet önkormányzati képviselőjét fogadóóráján, hogy segíteni szeretnék…
Elmondtam, hogy aggódom gyermekeim jövőjéért, és nem bírom elviselni, hogy semmit nem tehetek honfitársaim sorsának jobbításáért. Őszintén elmondtam neki a KDNP-ben vallott kudarcomat. Bevallottam, hogy nincs diplomám, amit úgy használhatnék mint egy JOGOSÍTVÁNYT, sem pénzem, amivel hozzájárulhatnék a rendszerváltoztató gigászi munkához!
Elmondtam, hogy negyvenkilenc évesen sikeresen felvételiztem a JPTE Bölcsészettudományi Karára, a művelődésszervező szak- levelező tagozatra. Azért csak ekkor, mert egész életemben „széllel szemben”, munka melletti tanulással jutottam el az érettségiig és az is csak második nekifutással, nagy titoktartás közepette sikerült!
Az érettségit követően az otthonteremtésről, gyereknevelésről és férjem karrierépítéséről szólt az életem…Ott hagytam nála egy-két írásomat, amit meg is jelentetett a TÁTRA TÉR ÉS KÖRNYÉKE című helyi MDF-es kiadványban.
Amikor újabb és újabb „rendszert” javító ötleteimmel „zaklattam”, eljött hozzám egy belépési nyilatkozattal, mondván:
- „Mint tag, sokkal többet tehetne a „pesterzsébeti polgárokért.”
Hosszas beszélgetés után, kitöltve és aláírva átadtam neki a belépési nyilatkozatot.
Sajnos, közben beesteledett és férjem még ott érte, amikor hazajött a munkából. Bemutatkozáskor kényszeredetten fogott vele kezet.
Bántott, hogy diplomás politológus létére nem volt semmi mondanivalója.
Fél éjszaka győzködtem arról, hogy
- nem tehettem mást, minthogy beléptem a legelső rendszerváltoztató pártba. Kiutáltak a kultúrcentrumból, az egyesületből… Akkor miért a főiskolai tanulás, meg minden, ha nem fordíthatom embertársaim hasznára? A politika rátelepszik mindenre még a kultúrára is. Vagyis, arra csak igazán! Talán, ha párton belülre kerülök, akkor a keresztény-nemzeti eszményeknek is sikerül itt a kerületünkben is egy kis tért hódítani…!
Úgy láttam, hogy megértette, amit mondtam, de olyan aggodalom ült az arcára, amit apa arcán láttam örökké, ha velem beszélt.
*
Ettől fogva, szinte minden megismétlődött velem. A főiskolán negatív diszkriminációk sora ért és a taggyűléseken is látványos mellőzöttségben volt részem.
Otthon, pedig sorra ránk telefonáltak a régi KISZ-esek. Az alapszervezeti párttitkár (aki bevette fusi-brigádjába férjemet, amikor korábban templomot tataroztak a XII. kerületben) meg is látogatott minket.
Hozott magával egy-két mutatványszámot abból a szociál-liberális orientáltságú hetilapból, ahol fia: Nagy József dolgozott, mint újságíró.
Minden látogató férjemmel „tárgyalt”, többnyire az ő szobájában, vagy kint az udvaron. Távozásukat követően férjemen a teljes tudati visszarendeződést tapasztaltam. Ingerlékeny lett és dühösen kritizálta a rendszerváltoztató politikusokat...
Egy-két hónap múlva sorra jött a hír, hogy „meghaltak” ezek a látogatóink…
Ekkoriban vált férjem munkanélkülivé, majd „kényszervállalkozóvá”. A vállalkozást félévi próbálkozás után megszüntette a növekvő adóterhek miatt. Közben, pályázatok sorával jelentkezett különböző álláshirdetésekre. Így került egy állami kölcsönzőhöz.
Anya ekkor törte el a combnyakát és, amikor mindenki azt hitte, hogy ezzel olyan mértékben leszek lekötve, hogy az iskolát félbehagyom, meg a politizálást is, megkeresték férjemet az egyik minisztériumból, és azóta ott dolgozik…
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
