|
TIBORCA története IV. 8.
Bóna Mária Ilona 2010.03.18. 14:45
Ott volt előttem a kézírásuk, amint aláírták nevüket az anyakönyvben. Visszanyelve könnyeimet, azzal küszködtem, nehogy elsírjam magamat. Elhomályosult szemmel néztem annak dokumentumát, hogy apa és anya, 1942-ben bizakodó szívvel, „Isten színe előtt” örök hűséget esküdött egymásnak. Mennyi gyötrelem, meg-nem-értés, megcsalatás, hitetlenség rakódott erre a házasságra az elmúlt ötvenöt évben?! Elköszöntem a tiszteletre méltó házaspártól és folytatva kutakodásomat, becsöngettem az Illés utca 4-es számú ház házmesteri csengőjén. Egy fekete hajú asszonyság nyitott ajtót. Szabadkozva mondta, hogy nem ő a házmester, de szívességből kijött kaput nyitni. Amikor elmondtam, hogy mi járatban vagyok, bekísért az udvarba. A kis, lekövezett belső udvarról több lakásba vezetett ajtó. A fölső szintekre egy oldalsó lépcsőn lehetett felmenni. Körülnéztem és megköszönve a szívességet, kijöttem a házból.
TIBORCA története
IV. f., 8. r.
ADJÁTOK VISSZA A GYÖKEREIMET!
Nyomozásba kezdtem
A „segítség” most is megérkezett, sugallat formájában.Ugyanis, eszembe jutott anyósanyám utolsó kívánsága.
- Anya, mondd: meg lettem én keresztelve?
- Jajjaj, de fáj?
- Mid fáj, mondd? Csak nem túl szoros a vérnyomásmérő?
Bólogatással egybekötött nyöszörgés volt a válasz. Ebből rájöttem arra, hogy érti, amit mondok, vagy kérdezek tőle.
Közben, már harmadszor kezdtem bele a pumpálásba. Sehogy nem tudtam megmérni a vérnyomását. Sápadt arca kezdett kipirulni. Már-már megsajnáltam. Azért, tovább kérdezgettem.
A pumpálást is megismételtem, de most már sokkal többet, legalább 180-at nyomtam bele a vérnyomásmérőbe – miközben anya sziszegett és nyöszörgött a fájdalomtól.
Bizony, jól sejtettem. 175/110 volt a vérnyomása és a pulzusa 95! Ebből arra következtettem, hogy erős a szíve és meg kell próbálnom a maradék emberi méltóságát előcsalogatni.
Anyós-anyám Istenben hívő és bízó ember volt. Az ő hite, emberfeletti erőfeszítésekre is képessé tette.
Talán, ha anyát is emlékeztetem arra az időre, amikor még nem veszítette el a hitét. – Gondoltam, és előszedtem a régi cipős- és kalapdobozban lévő képeket.
Nagyon örült.
Még fel is ült. Megtámasztottam a hátát a nagypárnával és a paplant felhúztam a hónaljáig. Megtisztítottam a szemüvegét és feltettem neki. Sorra az ölébe rakosgattam azokat a képeket, amelyeken még fiatalasszony, várandós kismama volt. Úgy saccoltam, hogy 1943 húsvétján készülhettek a fotók. Erről meg is bizonyosodhattam, mert volt, amelyik felvétel hátulján rajta volt a dátum: 1943. IV. 25. Virágzó gyümölcsfák - közé kifeszített kötélen - száradó pelenkák és gyermekruhák voltak a háttérben.
Erről írtam az I. fejezet, „Amikortól nem számíthattam soha senki másra, csak gyereknyi önmagamra” című részben a következőket:
„…Lídia 1943 húsvétján, szépen domborodó hassal, boldog mosolygással az arcán, tartja férje húgának pólyás gyermekét a karján…így készülve saját anyaságára…”.
Anya nézte az ifjúi önmagát és azokat, akiket akkor szeretett és hitt bennük. Majd, váratlanul feltört belőle a zokogás. A fal felé fordult. Fejével a falnak dőlt, két összeszorított, kicsi öklével ütötte a falat és jajveszékelve sírt. Lehet, hogy kihallatszott a sufniba a nagy jajveszékelés, mert berohant apa és rám ordított.
- Mivel traktálod már mögint?
- Ennek már soha nem lesz vége!
Ezt anya kiabálta, mint mindig, ha katartikus érzelmek szakadtak fel benne: most is „tudott” beszélni. Sajnos, apa jelenléte és kiabálása lehetetlenné tette, hogy ezen kívül bármit is mondjon. Összeszedtem a képeket és visszatettem azokat a dobozokba. Anya, az összegöngyölt kispárnáját babusgatva elcsendesedett, de a könnye tovább pergett.
Hazamentem és anyósanyámra gondoltam. Nagyon hiányzott.
Miért csak a halála előtt volt őszinte hozzám?
Mi az, ami közénk állt az elmúlt évek során? Mi az, ami miatt nem engedett közel magához? Mi az, ami miatt nem jelentett neki semmit az a sok hosszú levél, amit az elmúlt huszonnégy évben írtam neki? Lehetséges, hogy a gyógyíthatatlan betegség tudata késztette arra, hogy megvallja nekem: hisz nekem és a jó-szándékomban - iránta és fia iránt.
Az is lehetséges, hogy segített az írásom is, amit átadtam neki? Ez az, amit tanulásmódszertanból írtam a félévi kollokviumra. Ebben egy - az 1945 utáni rendszerben született ember élni tanulását írtam le.
Akkor már beteg volt és nagyon vágytam arra, hogy előítéletek, fenntartások nélkül gondoljon rám. Ebben a dolgozatban felsoroltam az összes társadalmi visszásságot, ami miatt ellehetetlenült korosztályom negatívan diszkriminált része. És: ami miatt a rendszerváltozás nevezetű változásban sem tudtunk, tudtam érvényesülni, családi- társadalmi elfogadhatóságomat megvalósítani.
Akkor már tudtam, hogy anyósanyám legalább annyira haragudott rám - amiért nem tudtam lépést tartani a fiával a társadalmi ranglétrán való felemelkedésben – mint amennyire büszke volt a fiára.
Úgy írtam meg ezt a szociográfiát, úgy sorakoztattam a történéseket egymásután, hogy kiérződjön belőle: senkit a családból nem hibáztatok. Úgy fogalmaztam meg, hogy még véletlenül se lehessen ráfogni az „ok” eredőjét az „okozatok” sokaságára.
Lehet, hogy megmutathatta fiai lelki-atyjának, annak a katolikus papnak, akit felkeresett a halála előtt? Lehet, hogy „meggyónta” neki lelki vívódásait velem, velünk kapcsolatban…? Lehet, hogy a pap tanácsára cselekedve jött el hozzánk utoljára és szánta rá magát arra az őszinte (utolsó) beszélgetésre (?).
Igaz is, - jutott eszembe fogadalmam – miszerint megígértem neki: gyerekeinket, a református vallás szerint meg fogom kereszteltetni!
Tettem ezt annak ellenére, hogy még elképzelésem sem volt hogyan lássak hozzá! Hiszen, még azt sem tudom - és valószínű állítólagos szüleimtől sem fogom megtudni - hogy egyáltalán, én meg vagyok-e keresztelve?
A szent-koronás- címeres keresztleveleket szüleink eltüntették, amikor megkezdtük az általános iskolai tanulmányainkat.
Elmentek gyorsan - az akkor már a tanácsi fennhatóság alá került - anyakönyvi hivatalba és készíttettetek egy csillagos- búzakalász-kalapácsos címeres anyakönyvi kivonat-másolatot.
Férjemnek ilyen van. Nekem is volt egy hasonló, amit az általános iskolai tanulmányaim befejezte után, az ipari tanuló szerződés megkötéséhez készíttetett anya. Ezzel éltem mostanáig.
Elő is kerestem gyorsan, és meglepve láttam, hogy nem a XX. kerületben lett kiállítva, hanem a VIII. kerületben.
Ebből arra következtettem, hogy a VIII. kerületi, Üllői úti klinikákon születhettem, és ezért anyakönyveztek abban a kerületben.
A régi fényképek között találtam egy megsárgult, könnyel áztatott(?) kis nyomtatványt.
Címe: A nagy ajándék; a gyermek. Alcíme: Lelkipásztori szózat fiatal édesanyákhoz. Legfelül, az úgynevezett fejlécen: „A keresztelés helye: Külsőjózsefvárosi Református Egyházközség Budapest, VIII. Kőris utca 13.”
Ezen kívül, találtam olyan adás-vételi szerződést is, amit 1943. március 30-án, a XX. ker. Pacsirta 102. szám alatti házrész megvásárlásakor kötöttek. Ebben, „szüleim” lakcíme: Bp. VIII. kerület Romanelli utca 4. szám volt.
Még később, anya halála után került a kezembe a házassági anyakönyvi kivonatuk.
Ebben, apa tanúja Kuti István – Rozika nevű nővérének férje, dunavecsei lakos volt.
Anya tanúja Kiss István, aki szintén a Bp. VIII. kerület Romanelli u. 4. sz. alatt lakott.
Ebben az egészben azt találtam érdekesnek, hogy az esküvőjük abban a Kőris utcai református templomban történt, amelyikből származik a fenti, lelkipásztori szózat.
Az esküvő időpontja: 1942. november 21.
Ezek után, az első utam a VIII. kerületi Kőris utcai templomba vezetett.
A Kőris utca egy kis utca, ami az Illés utcát keresztezi. Befordulva az utcába, azt hittem, hogy majd nyugodtan elindulhatok „toronyiránt”.
A saroktól kevés gyaloglás után rátaláltam egy újnak látszó, szép fakerítésre. A templom épületét oly mértékben takarta, hogy elmentem volna előtte, ha nem lett volna kiírva a 13-as szám. A bejárat mellett, vitrin-szerű hirdetőtáblán elhelyezett tájékoztatók igazították el a templomlátogatókat. Minden kihelyezett hirdetést, tájékoztatót elolvastam. Megnyugodva konstatáltam, hogy éppen fogadóóra van a parókián. Nagy-nehezen becsöngettem.
Nagyon izgultam. Már-már megbántam, amikor egy idősebb hölgy betessékelt az irodára. Egy nagy udvaron mentünk keresztül. Itt már láthatóvá vált a szerény külleme ellenére is nagynak tűnő templom.
Még tornya is volt. Amiért körbe lett építve többemeletes lakóházakkal, azért került teljes takarásba. Míg átmentünk az udvaron elmondtam, hogy mi járatban vagyok.
Az irodában óriási tárgyalóasztalhoz ültetett kísérőm.
Bejött a lelkipásztor, akinek kezet nyújtva bemutatkoztam. Ő is bemutatkozott és megkérdezte jövetelem célját. Remegő hangon elmondtam:
- Szüleim nem tudnak, vagy nem akarnak felvilágosítást adni megkeresztelésemről. Amiért ebben a templomban kötöttek házasságot 1942. novemberében, és innen származik egy bizonyos „lelkipásztori szózat” is, úgy gondoltam, talán itt rátalálhatok a keresett információra.
Elővettem a megsárgult írást, amiről azt mondta a pap:
- Ezt 1942-ben adták ki és kifejezetten édesanyák számára.
- Mit gondol, még a háború után is osztogathatták ezt a szózatot?
- Tekintettel az 1945 utáni politikai változásokra, nem hinném. Én, ugyan tizenhárom éve települtem át Erdélyből, mert meghalt XY nagytiszteletű úr, aki a háború alatt itt teljesített lelkészi szolgálatot, egészen haláláig. De nézze meg az anyakönyveket. Hátha talál önre vonatkozó bejegyzést azokból az időből.
Mondta a jóságos, kerek arcú református pap. Elnézést kért és átment abba a helyiségbe, ahol a régi anyakönyveket tárolják.
Míg egyedül voltam az irodában, körülnéztem. Mindenhol megfakult népi- szőttes terítők voltak a bútorokon és a különböző használati tárgyakon is. A falakon réges-régi oklevelek, fényképek, térképek, festmények. Minden olyan ódon-barna volt és mégsem volt komor hatású. Inkább olyan megnyugtatóan otthonosnak tűnt.
Talán ezért, elmúlt a szorongásom.
Amikor az idős hölgy bejött megkérdezni, hogy kérek-e egy kávét, vagy teát már egészen otthon éreztem magam. Közben beszélgettünk és megtudtam, hogy házastársak. Elmondta, hogy
- a Romanelli utca egy olasz tábornokról kapta a nevét.
A háború után azonban átkeresztelték Illés utcává.
- Vajon, a 4-es szám ugyanazon a házon van, amelyiken a Romanelli elnevezés idején?
- Nem tudom, kedves, mert mi csak az elmúlt tizenhárom év történéseit ismerjük. Ezt a Romanellit is egy baráti házaspártól tudtuk meg nem is olyan régen.
Közben, megjött az első anyakönyvekkel a tiszteletre méltó külsejű és modorú „tiszteletes úr”. Belelapozva a régi, megsárgult anyakönyvbe - torkomban éreztem minden szívdobbanásomat…
Sajnos, sem anya, sem apa, sem a vélhető rokonok családnevén nem találtam bejegyzést. Házasságkötésük időpontjában megtaláltam őket. Ott volt előttem a kézírásuk, amint aláírták nevüket az anyakönyvben.
Visszanyelve könnyeimet, azzal küszködtem, nehogy elsírjam magamat. Elhomályosult szemmel néztem annak dokumentumát, hogy apa és anya, 1942-ben bizakodó szívvel, „Isten színe előtt” örök hűséget esküdött egymásnak.
Mennyi gyötrelem, meg-nem-értés, megcsalatás, hitetlenség rakódott erre a házasságra az elmúlt ötvenöt évben?!
Elköszöntem a tiszteletre méltó házaspártól és folytatva kutakodásomat, becsöngettem az Illés utca 4-es számú ház házmesteri csengőjén. Egy fekete hajú asszonyság nyitott ajtót. Szabadkozva mondta, hogy nem ő a házmester, de szívességből kijött kaput nyitni. Amikor elmondtam, hogy mi járatban vagyok, bekísért az udvarba. A kis, lekövezett belső udvarról több lakásba vezetett ajtó. A fölső szintekre egy oldalsó lépcsőn lehetett felmenni. Körülnéztem és megköszönve a szívességet, kijöttem a házból.
Végiggyalogoltam az Illés utcán. Ismerős villamos- vagy buszjáratot kerestem, amivel hazamehettem volna. Közben, néztem az utcaköveket, ahol még megmaradt a háború előtti időkből és amelyen anya- apa karonfogva jártak… Elképzeltem az ifjú Tiborca Györgyöt és a „szépreményű” Győri Lídia „úrleányt”; a két csinos, ápolt, jó megjelenésű ifjú embert, amint szerelmes szívvel tervezgették közös életüket.
Itt sétáltak, ezeken az utcákon…
Nem tudom, hogy miért, de nagyon fájt az „elvetélt” életük.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
