|
TIBORCA története I. 17.
Bóna Mária Ilona 2009.12.27. 21:26
Nekem, viszont, mint a második generáció képviselőjének, ki kellett volna érdemelnem, hogy befogadjanak. Vagy úgy, hogy anya kiáll mellettem, vagy úgy, hogy igyekszem kiérdemelni… Azért is voltam nehéz helyzetben, mert erről semmit nem tudtam. Azt, azonban naponta megtapasztalhattam, hogy akit anyámnak hittem, teljesen elhatárolódik tőlem. Ezzel, szinte „prédájává” váltam újdonsült kolléganőimnek. Ráadásul, nem is akartam magamat elfogadtatni, mert átmenetinek tekintettem a szövetkezeti tagságomat. Éppen ezért, minden retorzió váratlanul és készületlenül ért. Ezek közé tartozott, hogy a fizetésemet nem nekem adták át, hanem anyának. El lehet képzelni, hogy mit éreztem, mikor nekem már csak az üres boríték jutott meg egy aláírás az íven! Amikor kértem a pénzem, hogy hagy osszam be én, azt mondta: - "Kell a pénz Györgyinek kabátra!". Nagyon akartam, és a nagy igyekezetnek végül is megvolt az eredménye. "Pályakezdő" vasaló létemre "kiugróan magas bért" számfejthettek részemre. Mi lett a „jutalmam”? Mint valami bűnjelet, úgy hordozta végig a részlegvezetőnő a fizetési borítékom. Miután leállíttatta a gépeket, pár mondattal ismertette a -családi kötelezettségek és teljesítménybérben dolgozás között őrlődő, családanya-varrónőkből álló - hallgatóság előtt, hogy: - "Ha Tiborca Ilona, frissen szakvizsgázott, fiatalkorú munkaerő ilyen kiugró teljesítményre képes, ez csak úgy lehetséges, hogy laza a norma. Tehát: meg kell szigorítani!"
TIBORCA története
I. f., 17. r.
ADJÁTOKA VISSZA A GYÖKEREIMET!
A becsapottság érzése konokká tett
Amiért apa hallani sem akart arról, hogy nappali tagozatos gimnáziumban tanuljak tovább, anya nyakába szakadt, hogy kerítsen nekem valamilyen inas-kiképzőben helyet. Először arra gondolt, hogy jó fodrász lehetnék, mert már tizennégy évesen, a saját hajamat is szépen le tudom vágni, meg mindenféle fodrász trükkökhöz értek. Sajnos, sehol nem volt üres hely.
Én meg elmentem sátortáborba, mint akinek teljesen mindegy, hogy milyen inasnak adnak, ha úgysem lehetek tanítónő…
Ezek után egyenes út vezetett ahhoz a tanműhelyhez, amit az a KTSZ (Kisipari Termelő Szövetkezet) működtetett, ahol anya is dolgozott.
Így lettem én - az örökké beszédes, „szilaj-kiscsikó”-természetű lány - egy varroda ipari tanulója.
Rettenetes nehezen tűrtem, hogy tizennégy évesen, egyik napról a másikra, napi nyolc órán keresztül, egy hokedlin ülve, meg sem szólalva(!) kellett a napot eltölteni!
Ráadásul, Halmos Jóskától teljesen elszakított, hogy a nappali tagozatosoknak egészen más volt az időbeosztásuk, életformájuk.
Míg ő: délután kettő után már általában szabad volt és úgy osztotta be az idejét, ahogy akarta, addig én: egy munkarend szerint működő cég (tanuló) dolgozója voltam. Soha nem tudtam azokon a rendezvényeken, szabadidős programokon részt venni, amelyekre a vele szintén nappali tagozaton tanuló lányok, fiúk ott lehettek.
Bizony, egyre kevesebb volt a közös témánk! Amiért ez engem nagyon zavart, már a harmadik tanulóév megkezdése előtt jelentkeztem a lakóhelyem szerinti legközelebbi dolgozók esti gimnáziumába. Arra azonban nem számítottam, hogy a KTSZ elnöke nem fog hozzájárulni a kérelmemhez, mondván:
- "Nincs szükségem érettségizett varrónőre!"
„De, hiszen még a csapból is az folyik, hogy a rendszer támogatja a továbbtanulást!” Gondoltam megszeppenve! Ilyen jelmondatok voltak az iskolában a falakra kiírva:
„A tudás hatalom!” (Lenin).
Ezt láttuk nyolc tanéven keresztül. Az legalább 8x250 nap!!! Nem csoda, hogy belénk ivódva nőttünk föl! És, akkor kikerülve az általános iskolából, pont az ellenkezőjével találkozom…?
Úgy éreztem, hogy ezzel a főnöki kijelentéssel hazugságon értem a „rendszert”, amit akkor már – még gondolatban sem volt szabad kritizálni!
A becsapottság érzése konok-elszánttá tett. Talán ezért, de javaslat nélkül is fölvettek a gimnáziumba. Mert:
- "Aki ennyire akar tanulni, nem szabad tõle megtagadni!" mondta a jóságos bácsi külsejű gimnáziumi igazgató.
Eltelt egy gyötrelmesen boldogságos tanév. Heti három alkalommal: délután öt órától, este tíz óráig előttem is megnyíltak a "tudás kapui". Szinte csekélységnek tűnt, hogy heti hat napon keresztül, napi nyolc-kilenc órát - decembertől teljesítménybérben - kellett dolgoznom.
Közben arról ábrándoztam, hogy majd egyszer én is járhatok tánciskolába, össztáncra, színházba, hangversenyre, operába - nappali tagozatos gimnazista szerelmemmel.
A gimnáziumi, első év-végi vizsgám úgy zajlott, hogy szakmunkásvizsgáról rohantam a gimnáziumi vizsgára, majd vissza, szóbelizni a szakmunkásképzőbe.
Aznap, amikor megkaptam a szakmunkás-bizonyítványt, berohantam anyához a műhelybe megmutatni. Ő ránézett és nagyon összeszidott, hogy csak hármas lett. Némi gondolkodás után elővettem a gimnáziumi bizonyítványom is (ahol szintén csak egy közepes átlagot sikerült elérni) és önérzetesen mondtam:
- "nekem van az egyetlen 6-os bizonyítványom a műhelyben...".
Bizony, még csak rá sem nézett!
A következő szeptemberében, a dolgozók esti gimnáziumában megkezdtem a II. évfolyamot. A második osztályos irodalmi könyvben: Mikes Kelemen fiktív leveleinek egyikében (LXII.) találtam egy idézetet, amely ettől kezdve meghatározta egész további életszemléletem.
"... Jól nevelt, jól oktatott leány asszonnyá változván, a fiát mind jól tudja nevelni, oktatni és tanítani, és aztot tehát az ország szolgálatjára alkalmatossá tenni..."
Ettől fogva ez a gondolat éltetett. Azzal biztattam magamat, hogy ha nem is tudom mások gyerekét tanítani, nevelni, még mindig ott az a nagyszerű, természettől adott lehetőség, hogy lehetnek saját gyerekeim!
"Csak" a párom kell hozzá megtalálni, gondoltam naivan...
Anyával egy műhelybe lettem a szakmunkásvizsga után osztva, mint teljesítménybérben dolgozó vasaló.
Föltűnt, hogy anya - és most már az én kolléganőim is - milyen ellenségesen fogadtak. Mintha a költött rosszhírem megelőzött volna. Egyesek megjegyezték, hogy: "...milyen kopott, elhanyagolt ez a gyerek, az anyja meg úgy divatozik; frissen fodrász, meg miegymás, mintha nem is a gyereke volna...".
Talán, ezért is igyekeztem nagyon, hogy nekem is legyen végre szép ruhám, cipőm és pénzem egy német nyelvtanfolyamra.
Miért éppen németre? Talán, mert Jóska is németül tanult (az orosz mellett) a gimnáziumban.
Talán azért is, mert a műhelyben gyakran váltottak németre azok a kolléganők, akik nem akarták, hogy mások értsék miről is beszélgetnek. Ez itt természetes volt, hiszen ezt a varrodát olyan, polgári származású asszonyok számára hozta létre az alapító elnök, akik így tudták elkerülni az erőszakos proletarizálást. Vagyis, azt, hogy egy több-ezerfős ruhagyárban, három műszakban kelljen nekik dolgozni.
Mert „dolgozni” mindenkinek muszáj volt, vagyis, akinek csak huszonnégy órára nem volt bejelentett munkahelye, amit bejegyeztek a személyi igazolványába, letartóztathatták, mint: „közveszélyes munkakerülőt”!
Ebben, a kis-létszámú műhelyben, szinte „egymásközt” dolgozhattak.
A munkarend és a műhely szelleme is megőrizte a „családias” jelleget.
Itt mindenki „sorstársa” volt a másiknak. Anya, mint kor- és sorstárs elfogadott, befogadott tagja volt ennek a kis közösségnek.
Nekem, viszont, mint a második generáció képviselőjének, ki kellett volna érdemelnem, hogy befogadjanak. Vagy úgy, hogy anya kiáll mellettem, vagy úgy, hogy igyekszem kiérdemelni…
Azért is voltam nehéz helyzetben, mert erről semmit nem tudtam. Azt, azonban naponta megtapasztalhattam, hogy akit anyámnak hittem, teljesen elhatárolódik tőlem. Ezzel, szinte „prédájává” váltam újdonsült kolléganőimnek. Ráadásul, nem is akartam magamat elfogadtatni, mert átmenetinek tekintettem a szövetkezeti tagságomat.
Éppen ezért, minden retorzió váratlanul és készületlenül ért. Ezek közé tartozott, hogy a fizetésemet nem nekem adták át, hanem anyának.
El lehet képzelni, hogy mit éreztem, mikor nekem már csak az üres boríték jutott meg egy aláírás az íven!
Amikor kértem a pénzem, hogy hagy osszam be én, azt mondta:
- "Kell a pénz Györgyinek kabátra!".
„Talán, majd a következõ hónapban.” - gondoltam és nagyon igyekeztem minél többet dolgozni. A közben kialakult szakmai önérzetem azt „diktálta”, hogy szép is legyen, amit csinálok. Nem akartam megfosztani magamat attól az egyetlen örömtől, amit akkor éreztem, amikor a kivasalt, szebbnél-szebb ruhákat a sztenderre akasztottam.
Eleinte nagyon nehéz volt a gyorsaság és a szépség összeegyeztetése. Nagyon akartam, és a nagy igyekezetnek végül is megvolt az eredménye. "Pályakezdő" vasaló létemre "kiugróan magas bért" számfejthettek részemre.
Mi lett a „jutalmam”?
Mint valami bűnjelet, úgy hordozta végig a részlegvezetőnő a fizetési borítékom. Miután leállíttatta a gépeket, pár mondattal ismertette a -családi kötelezettségek és teljesítménybérben dolgozás között őrlődő, családanya-varrónőkből álló - hallgatóság előtt, hogy:
- "Ha Tiborca Ilona, frissen szakvizsgázott, fiatalkorú munkaerő ilyen kiugró teljesítményre képes, ez csak úgy lehetséges, hogy laza a norma. Tehát: meg kell szigorítani!"
"Ezek után jöhetsz átvenni!"
Vetette még oda nekem a válla fölött az utolsó mondatot, majd kiment az irodába.
Megdermedve a döbbenettől követtem, ahol úgy adta oda a fizetésem, ahogy a rablónak dobják oda mostanában az akciófilmekben a pénzeszsákot.
Aláírtam az átvételi ívet, majd a sírástól küszködve odamentem anyához, aki ekkor már ájuldozott és azon tanakodtak a kolléganői, hogy kihívják-e a mentőt, miközben mondogatták:
- "Szegény Lídia, kígyót melengetett a szívén!".
Aznap még semmit nem ettem és eszembe jutott, hogy iskolanap van. Esténként már fájdalommá fokozódó éhségérzet gyötört az iskolában. Eszembe jutott, hogy végre, van pénzem ennivalóra. Gondoltam: veszek uzsonnát. Meg aztán abban bíztam, mire visszajövök, lecsillapulnak a kedélyek is. Kiszaladtam a közeli közértbe, és amikor jöttem visszafelé, látom ám, hogy anyát a felvonó mellett ölelgeti, vigasztalja apa legjobb galambász barátja!
Ezek után úgy összeugrott a gyomrom, hogy nem voltam képes enni. Akkor már napok óta nem mentem oda anyához enni kérni, mert a fércelő kolléganője állandóan tette a megjegyzést:
- "Hova eteted azt a lányt, hiszen akkora a kufferja már így is, hogy maholnap nem fér be az ajtón!"
A szabályszerű éhségsztrájktól fekete karikák ugráltak a szemem előtt, amitől vasalás közben nem láttam rendesen a munkadarabot.
A normás, pedig már ott állt stopperórával a kezében a vasalódeszkánál.
Bóna Mária Ilona
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
